Bezárás
háború

Háborúban nincs dicsőség – egy brit harckocsizó emlékiratai az embertelen borzalmakról

Tankcsaták a nyugati fronton

“1944-ben Normandiában két hétre becsülték egy frissen tisztté avatott harckocsiszakasz-parancsnok várható élettartamát.” – derül ki David Render nemrég magyarul is megjelent emlékirataiból. A fiatal brit tiszt azonban szerencsésebb volt bajtársainál: egységével átverekedte magát a Normandiai-félszigeten, részt vett Nyugat-Európa felszabadításában, Németország legyőzésében. Leszerelését követően bajnoki címet szerző autóversenyző, utána pedig sikeres üzletember lett, és megírta visszaemlékezéseit, amelyek – bár több mint hetven évvel az események után születtek – mégis életszagúak, élményszerűek, s nem jellemző rájuk a mostanában oly divatos heroizáló hőskultusz, a mindent átretusáló nosztalgia sem. A háború elembertelenítő borzalmai úgy tárulnak fel Render művéből, mintha csak tegnap lett volna, s ha nem okulunk Render művének tanulságaiból, holnap újra megtörténhet. Ahogy történik ma is: Szíriában naponta megírható lenne egy ilyen memoár.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Render már a kötet elején leírja, hogy bajtársai zöme nem akart hős lenni, hősi halott meg pláne nem. Szemben a különböző pártok, kormányok által ideológiai okokból felmagasztalt, s többnyire csak a politikusok fejében létező sablonos katonahősökkel, a hadseregek legtöbb tagját sokkal földhözragadtabb, pragmatikusabb célok motiválják. “A második világháború brit hadserege az általános hadkötelezettség alapján besorozott állampolgárokból állt, akiket kiszakítottak békés életükből, és akiket a körülmények hatalma taszított a háborúba. Legtöbbjük nem akart ott lenni, de nem sok választása maradt, s legfőbb gondja az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elvégezze a feladatot, életben maradjon, és ismét hazakerüljön, hogy folytathassa normális életét.” – írja a szerző.

David Render maga is nehezen illeszkedett be a hadseregbe, hiszen már az iskolában lázadt a drákói szigor, a testi fenyítés ellen, melynek ő is áldozata lett, s a családján belül is konfliktushoz vezetett.  “Akármennyire szeretett is, anyám hozzáállása híven tükrözte viktoriánus neveltetésemet, amelynek világképében a hivatalos hatalmat képviselő vezetők tekintélyét minden feltétel nélkül illett elfogadni, függetlenül attól, hogy igazuk van-e vagy tévednek. Az epizód nyomán sajátos lázadóhajlam alakult ki bennem: mélyen gyökerező eltökéltséggel sohasem voltam hajlandó feltétel nélkül elfogadni a felettem állók igazát.”

A memoár írója a hadseregben alkalmazott kiképzésről sincs túl jó véleménnyel. “…megfosztották őket önazonosságuktól és civilként élvezett jogaiktól. A hadsereg olyan apró, jelentéktelen alkatrészeket akart farigcsálni belőlük, amelyek szabatosan és kétség nélkül illenek bele a gigászi hadigépezetbe.” – írta jobb sorsra érdemes katonatársairól.

David Render: Tankcsaták a nyugati fronton – Egy harckocsiszakasz-parancsnok háborúja 1944-1945
Jaffa Kiadó, 2019
271 oldal, 5999 Ft 

De a hátország korabeli mentalitását is jól ismerte, mivel bevonulása előtt apja cégénél dolgozott, amely a bombázásokban megsérült házakon végzett javítási munkálatokat. Amit ott tapasztalt, megkérdőjelezi a később sokszor emlegetett, pozitív sztereotípiaként általánosítva a teljes nemzet jellemzőjeként leírt kitartást. A polgári lakosság – Babits Mihályt idézve – inkább azt várta, legyen béke, legyen vége már, és egyre nagyobb indulattal tekintett a kormányra.

“Visszatekintve ez az ellenséges hangulat olyan méreteket öltött, hogy utólag megkérdőjeleződik bennem a Blitz alatti kitartás szelleme: gyanítom, ha Winston Churchill úgy dönt, az országot inkább a Hitlerrel való esetleges kiegyezés felé vezeti, sokan lettek volna, akik boldogan támogatják.” – véli a szerző.

“A modern társadalom kockázatkerülő és rögeszmésen önző….” – mondja a kötet előszavában Render, és ez a félmondat itt nyer mélyebb értelmet. Kiderül belőle ugyanis, mennyire veszélyes az a “modern” populista korszellem, amely mindig azt mondja (és teszi), ami kényelmes, amit “a zemberek” pillanatnyilag óhajtanak, s hallani akarnak. Ha például 1940 őszén, a nyugat-európai brit vereségek, a náci villámháború sikere után Churchill népszerű akart volna lenni a házukból kibombázott britek előtt, akkor nem vért, verejtéket és könnyeket ígér nekik, hanem valóban: azt mondja, egyezzük meg Hitlerrel. (Elődje, Chamberlain is azzal dicsekedett, hogy a Csehszlovákiát feláldozó müncheni egyezmény révén békét hozott – ami egybeesett a tömegek vágyával.)

A normandiai partraszállás után, a tankegység parancsnokaként Render hamar szembesült a valósággal, így a felkészülés hiányával “….a szövetségesek Normandiára felkészítő kiképzésében a legnagyobb hangsúlyt a partra jutás kapta. […] éjjel-nappal mindenki csak erre gondolt, és kevés figyelmet fordítottak arra, mi fog történni a partraszállás után.” – fogalmazta meg a kritikát az egyik tiszttársa.

Sokan gondolják utólag, hogy a csendes-óceáni, közel-keleti és Szovjetunión belüli frontokon történt 1942-43-as fordulatok után, 1944 kora nyarán a háború már “lejátszott meccs” volt. De azok, akik ott voltak,  akkor nem így látták. Amivel Rendernek szembesülnie kellett a franciaországi harctéren, az nem más volt, mint: “A német harckocsi-konstrukciók minőségi fölénye…” A Tigris mind lőtávolság, mind páncélzat tekintetében felülmúlta a Shermant, de az MP40-es “Schmeisser” géppisztoly és a Luger pisztoly is jobb volt a brit lőfegyvereknél. Némelyik főtiszt pedig az ellenségnél is nagyobb veszélyt jelentett a katonákra. Ivor Thomas vezérőrnagyot például a Mészáros, illetve a von Thoma gúnynevekkel illették, és mivel az általa vezetett hadosztály embervesztesége 40 százalékos volt, “…sok alárendeltje jobban rettegett tőle, mint a németektől.”

A hadifoglyokkal való kegyetlenkedés mindkét oldalon előfordult.

A Hitlerjugend SS-páncéloshadosztály 1944. június 7-ről 8-ra virradóra, Bayeux mellett, az ardenne-i apátságnál húsz kanadai foglyot végzett ki, 1944. december 17-én pedig Malmedy mellett 86 hadifogoly esett áldozatul.  Ugyanakkor a hadifogság a tengelyhatalmak katonái számára sem volt életbiztosítás. Az egymillió, franciaországi táborokban raboskodó német, magyar és egyéb katonából minden hetedik áldozatul esett, kényszersorozás folyt az Idegenlégió számára, a Vöröskeresztet hónapokig be sem engedték oda – derül ki egy “ellenoldali” memoárból. Render leírja, hogy bevett gyakorlat volt, hogy fegyvertelenül menekülő német katonákra is tüzeltek.  Egyetlen kivétel volt: David Alderson, aki megtagadta Render parancsát, hogy tankból lője a menekülő német gyalogságot.

“…nem alakult még ki benne az a gyilkolási ösztön, amely bennünk már olyan mélyen gyökeret vert.” – írja le hajdani beosztottjáról. “Az eseményeket mai erkölcsi értékek alapján megítélve, magatartásunknak és tetteinknek, egész világfelfogásunknak talán túlságosan nagy hányada tűnik embertelennek, sőt brutálisnak.” – ismeri el a szerző.

“…a háborúban nincsen dicsőség”  – állapítja meg Render, visszaemlékezve az utakon heverő, oszlásnak indult holttestek bűzére.

“…a lövészárkokban nincsenek ateisták” – idézi Render a tábori lelkész szavajárását, de aztán hozzáteszi: “…amikor azonban felnéztem az elesettek emlékét megörökítő koszorúkra, kételkedni kezdtem saját vallásos hitemben, és arra gondoltam, hogy saját állítása szerint mind a két küzdő fél ugyanabban az istenben hisz – no meg persze a maga ügye igazában.” (254. o.) Franciaország náciktól való felszabadulása, a Gestapo és az SS addigi terrorja után másfajta atrocitások kezdődtek, amelyeknek például az ellenséges, megszálló német katonákkal folytatott szexuális viszonnyal gyanúsított nők estek áldozatul.

“Gyakran voltunk szemtanúi lehangoló jeleneteknek, amikor síró nőket bántalmaztak és lökdöstek végig az utcákon a helybeli keménylegények, majd a mocskolódó tömeg előtt kopaszra nyírták őket, sőt a koponyájukat is megborotválták, hogy ezzel bélyegezzék őket kollaboránsnak.” – emlékszik vissza a Robert Capa által is megörökített jelenetekre.  “A francia ellenállás, azaz a Maquis komoly szerepet játszott honfitársai üldözésében….” – mondja Render, aki szerint az utólagos bosszúállásban jeleskedő ellenállás a nácikkal szemben már nem volt ennyire hatékony. Össze-vissza lövöldöztek, “….ugyanannyit lőttek ránk, mint a németekre….” – írja.

Egyes helyi nők tehát gyakran váltak “….bosszúra szomjazó helybeli tuskók céltáblájává….”, ugyanakkor a brit megszálló hadsereg parancsnoksága (összhangban a viktoriánus prüdériával) tiltott mindenféle intim kapcsolatot a német nők és a brit katonák között. “A vezetésnek paranoiás rögeszméjévé vált a fraternizálás kérdésköre.” – emlékszik  vissza Render, de ez persze nem akadályozta a katonákat abban, hogy kapcsolatokba bocsátkozzanak. “Az események idején valósággal sokkolt katonáim szabadossága.” – veti papírra. Ami bizonyítja: a szexualitás olyan “nemzetközi nyelv”, amelynek a legrigorózusabb rendszerek sem tudnak gátat vetni.

Render a harcok során megtapasztalta a különbséget a totalitárius rezsim által fanatizált ellenséges (egyre fiatalabban behívott) sorkatonák, és a brit (és általában a szövetséges) katonák gondolkodása között.  “Az utóbbiak liberális demokráciában nőttek fel, ahol tiszteletben tartották az egyén jogait.” , míg a német újoncok  “….parancsuralmi jellegű államban nőttek fel, és már iskolás korukban brutális módszerekkel megfosztotta őket az önállóságra törekvésnek még a gondolatától is militarista náci rezsim”.

Render szerint a lakosságon észrevehető volt a diktatórikus indoktrináció. “Magatartásukon általában érzékelhető volt a szolgalelkűség is: olyan népnek látszottak, amely hozzászokott a tekintélyuralomhoz és a parancsteljesítéshez.” A haláltáborok felszabadítása utáni kollektív amnézia és tagadás jeleit is észlelte: “Egyetlen némettel sem találkoztam, aki azt mondta volna magáról, hogy ő náci, de olyannal sem, akin látszott volna, hogy szégyenkezik mindazért, amit a nevükben elkövettek.” – írja.

De a másik (akkor szövetséges) totalitárius rezsim sem volt jobb. Mikor a nyugati megszállási zónákból a keletre “repatriálták” a szovjet állampolgár menekülteket, kényszermunkásokat, hadifoglyokat, a politikai rendőrség  “…azonnal a másvilágra küldte azokat, akiket árulónak minősített, amiért hadifogságba estek, vagy mert a németek erőszakkal deportálták őket a szülőföldjükről.” Az évek óta tartó öldöklés után a Japánra ledobott atombombák sem váltottak ki olyan felháborodást a katonákból (vagy akár a civilekből) mint az utókori generációk soraiban. “Közöttünk, akik úton voltunk a Távol-Kelet felé, egy sem akadt, aki örült volna a lehetőségnek, hogy még egy hadjáratban harcolhat, miután éppen túlélte az európait. ” – írja a szerző.

A kötetben felvillan a jellegzetes angol humor is: előkerül egy “dezertőr” német aknakereső kutya, aki csatlakozott a brit tank személyzetéhez. A Fritz névre keresztelt négylábút a harckocsi legénységének egyik tagja azzal gyanúsította, hogy “…valamilyen módon kutyahűség fűzi az ellenséghez. Érdekes, hogy ő volt a személyzet egyetlen tagja, akit a kutya megugatott – eltekintve a csirkéktől, amikor azok is a küzdőtérben időztek. A csirkék egyébként nem minden lázongás nélkül vették tudomásul, hogy új jövevény jelent meg körükben.” Az életszerű háborús memoárokra vágyóknak mindenesetre kötelező olvasmány David Render műve.

Papp László Tamás

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom