Bezárás
Autokratikus vezető

Horthy Miklós egyértelműen felelős volt a fehérterrorért és a zsidók deportálásért is

Horthy Miklós államfővé választásának századik évfordulójára jelent meg Ungváry Krisztián történész kötete, ami azt vizsgálja, hogy a kormányzónak milyen felelőssége volt az 1919-20-as atrocitásokban, a fehérterrorban, a zsidótörvényekben, Magyarország háborúba való belépésében, a kiugrás kudarcában, illetve a magyar zsidóság deportálásában. Valóban az ő érdeme a konszolidáció, és tényleg korszakos államférfi volt, ahogy a NER állítja? 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Horthy Miklós szerepét a Fidesz politikusai és a hozzájuk közel álló történészek alapvetően pozitívnak tartják. Orbán Viktor 2017-ben kivételes államférfinak nevezte, Lázár János tavaly – amikor megkoszorúzta a sírját – úgy vélekedett: “Hős katona volt, igaz magyar hazafi, akire főhajtással kell emlékeznünk.”A Protestáns hősök című kötetben Szakály Sándor, a kormány által 2013-ban létrehozott Veritas Intézet főigazgatója írta Horthy életrajzát. A kormány által irányított Magyarságkutató Intézet tudományos tanácsadója, Raffay Ernő szerint “…Horthyról kizárólag elfogult, hazugságoktól és ügyes ferdítésektől sem mentes képet alkotnak ma is az állami egyetemeken és a Magyar Tudományos Akadémián.” Raffay viszont úgy gondolja: “…Horthy a 20. század három legnagyobb magyarjának egyike.”

Raffay Ernő a fehérterror létét is tagadja ugyanitt: “Tény, hogy először volt a vörösterror, s erre adott válasz volt a magyar nemzeti erők visszavágása. Ez utóbbi nem terror volt, hanem a nemzet egészségesen maradt tagjainak/szervezeteinek jogos visszavágása (lásd Prohászka Ottokár püspök álláspontját). Tehát: nem kell vörösterrort bevezetni, és akkor nem lesz „fehérterror”. Horthy szerepe itt kimondottan pozitív: miután ténylegesen kezébe került a hatalom, leállította a durvább üldözéseket, éppen a mielőbbi normalizáció érdekében.” – mondta. (Ha Raffay álláspontját komolyan vesszük, akkor ilyen alapon a jugoszláv partizánhadsereg által 1944-45-ben elkövetett délvidéki gyilkosságok is csak jogos visszavágásnak tekinthetők a magyar hadsereg által végrehajtott 1942-es újvidéki vérengzés miatt.)

Ungváry Krisztián szerint viszont Horthy egyértelműen felelős a fehérterrorért:  “Horthy ennek kapcsán elmarasztalható: egyrészt felbujtóként, másrészt pedig azért, mert olyanoknak is kegyelmet adott, akik teljesen ártatlan embereket gyilkoltak meg, sőt a gyilkosságok során raboltak is…” – jegyzi meg.  Horthy tudta, hogy emberei gyilkolni fognak, hisz így utasította őket: “ne öljetek nekem túl sok zsidót, mert abból is bajok lesznek.” – idézi a szerző. Héjjas Iván különítményparancsnoknak egy korabeli forrás szerint: “Fölhatalmazása volt arra, hogy szó nélkül, minden felelősség nélkül, bárkit főbelövethet vagy fölakasztathat.”

Ungváry Krisztián: Horthy Miklós – A kormányzó és felelőssége 1920-1944
2020, Jaffa Kiadó
224 oldal, 3999 Ft

Ungváry azt is vitatja, hogy a terror utáni konszolidáció Horthynak lenne köszönhető. “Horthy konszolidációs érdemei igencsak relatívak. Ha ugyanis csak rajta múlt volna, döntései éppenséggel nem konszolidálták, hanem káoszba taszították volna az országot.” – véli a történész.

Mivel 1919 végén, a világháborúban győztes angolszász hatalmak katonai misszióinak írt leveleiben a kormányzó azt firtatta, hogy “…az antanthatalmak elfogadnák-e, ha Horthy megszüntetné a parlamentarizmust és katonai diktatúrát vezetne be.”, viszont “Magyarország szerencséje, hogy Horthy ezekre az ötleteire nemleges válaszokat kapott. Így tehát Magyarország 1919-1920 közötti konszolidálásának érdeme éppenséggel nem Horthynak, hanem Horthyval szemben az antanthatalmaknak köszönhető, amelyek Magyarországon akkor is ragaszkodtak a parlamentarizmushoz és a választásokhoz, ha annak kimenetelével maguk sem voltak előre tisztában, és az eredményekkel nem is voltak feltétlenül elégedettek.” – szögezi le Ungváry.

Még ha igaza is lenne az Ungváry által idézett Raffaynak, hogy Horthy alatt “…a Magyar Királyság európai demokrácia lett, a szó liberális értelmében.”, ez a történész szerint biztosan nem Horthynak köszönhető, ő ugyanis

“Kormányzói hatalomra jutása után többször fontolóra vette, hogy megszünteti a parlamentáris rendszert, amelyről bizalmasai körében rendkívül megvetően nyilatkozott.” 

Horthy nézetei e téren a mérsékeltebb konzervatív Bethlennel szemben inkább a Gömbös vezette fajvédőkhöz álltak közel. Reálpolitikusként elfogadta ugyan Bethlen István konszolidációt célzó döntéseit, ám nem a meggyőződéséből fakadóan, hanem annak dacára.

Például Bethlen javaslatára sem volt hajlandó pénzügyminiszterré kinevezni a zsidó származású, ám keresztény vallású Teleszky Jánost, aki már Tisza István kormányában is pénzügyminiszter volt. A kormányzó a Vitézi Székkel kapcsolatban úgy nyilatkozott: abban “a legbátrabb és legjobban dekorált zsidó sem” lehet tag, és a fajvédő Gömbös miniszterelnöksége idején, az 1933. március 18-i Koronatanácson (öt évvel az első zsidótörvény előtt) Horthy “…fajvédelmi intézkedéseket sürgetett.” Zárt ajtók mögött számtalanszor bonyolódott fejtegetésekbe a zsidóság, illetve a “fajkeveredés” jelentette veszélyről, valamint a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről.

Életrajzírója, Thomas Sakmyster szerint: “Világképe jobboldali eszmék, vulgáris előítéletek, és »tanulságos« anekdoták furcsa, amorf elegyéből állt össze, gondolatait pedig elsősorban munkatársaitól, valamint minden rendszer nélkül olvasott könyvekből és újságokból merítette. Ezek a gondolatok beszélgetés közben belső kontroll nélkül hagyták el ajkait: ilyenkor sem a diszkréció, sem a diplomácia szabályai nem léteztek számára – de még a józan ész intését is figyelmen kívül hagyta.” – olvasható a kötetben.

Ugyanakkor kétségtelen, hogy Horthy a ’20-as évek derekán elfogadta a bethleni konszolidáció realitásait, a ’30-as évek végén pedig már a rendszerére nézve az általa előítélettel kezelt zsidóknál is nagyobb veszélynek tartotta a nyilasok által jelentkező szélsőjobboldali kihívást “…még a zsidókat is értékesebbnek nevezte a nyilasoknál.” – írja Ungváry.  Egy 1938-as beszédében pedig kiállt az “alkotmányos értékek” mellett. Emellett viszont Horthy előítéletei, baklövései a magyar külpolitikára (így a revíziós politikára), a háborúba való belépésre, illetve az abból való kiugrás sikertelenségére is hatással voltak a történész szerint. Horthyt például Trianont illetően a teljes kritikátlanság jellemezte.

“Úgy vélte, a magyar kormányzatot nem terhelte semmilyen felelősség, mindenről a destrukció, (a “zsidók”), a hűtlen, illetve rossz irányba befolyásolt nemzetiségek és a tájékozatlan nagyhatalmak tehettek. Ez az attitűdje 1919-től a haláláig lényegében nem is változott, és mindez borítékolta azokat a konfliktusokat, amelyekkel politikai pályáján szembe kellett néznie.” – írja Ungváry.

Horthynak súlyos felelőssége volt abban is, hogy míg a hivatalos külpolitika a világ felé józan, pragmatikus módon az etnikai határmódosítást, a többségében magyarlakta területek visszacsatolását szorgalmazta, a belpolitikai  használatra szánt revíziós propaganda viszont az ezeréves határok helyreállítását, a “mindent vissza” jelszavát harsogta. Holott a történelmi Nagy-Magyarország visszaállítása irreális elképzelés volt, és ezt kezdetben még Horthy is figyelembe vette.

1938 augusztusában “Hitler felajánlotta egész Szlovákiát Magyarországnak, Horthy az ajánlatot hosszas vívódás után visszautasította.” – állapítja meg a szerző, csakhogy “…1939 márciusában a magyar csapatok megszállták Kárpátalja maradékát.”, ahol nem volt magyar etnikai többség. Ez a lépés tehát etikailag “…semmivel nem volt igazolható, tovább fokozta viszont a közvélemény azon elvárását, hogy mindenütt előre kell menni az ezeréves határokig.” – mutatja be a kötet. Ugyanez volt a helyzet Jugoszlávia esetén is. “A Délvidék lakosságának kevesebb mint 30 százaléka volt magyar és etikailag zárt szerb tömbök kerültek magyar uralom alá.” – írja a történész. A magyar vezetés semmiféle autonómiát nem volt hajlandó adni a nemzetiségeknek, az elkövetett atrocitások pedig még jobban elidegenítették például a szerbeket.

Horthy felelőssége a Szovjetuniónak, illetve az Egyesült Államoknak való hadüzenetben is tetten érhető. “Finnország például Magyarországhoz képest sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt (hiszen a Szovjetunió a létében fenyegette) mégsem írta alá a háromhatalmi paktumot, és később nem is üzent hadat az Egyesült Államoknak.” – veti össze a dolgot Ungváry északi nyelvrokonaink esetével. A Szovjetunió német megtámadása után kezdetben se Horthy, se az akkori kormányfő, Bárdossy László nem akart belépni a háborúba. Utóbbi a kormányülésen azt mondta: “ez nem a mi háborúnk” és öklével ingerülten az asztalra csapott.”

Ám a máig tisztázatlan, akkor a szovjeteknek tulajdonított kassai bombázásra hivatkozva a kormányzó mégis jóváhagyta a hadiállapotot.  Ungváry szerint a jogszabály által megkövetelt “közvetlen fenyegető veszélynem állt fenn, így Horthy cselekedete törvénysértő volt.” , és “…Svájc sem üzent hadat a területét véletlenül bombázó Egyesült Államoknak.” – teszi hozzá a szerző. Arról nem is beszélve, hogy korábban jugoszláv és román oldalról is történtek hasonló incidensek, de ezt mégsem követte azonnali hadüzenet.

Hasonlóképp jelentős Horthy felelőssége a háborúból való kilépés kudarcában. Itt Ungváry szintén a finn példával hasonlítja össze a szituációt. Mannerheim finn államfő az ország 1944 szeptemberi háborús kiugrásakor “…nem adott ki kétértelmű parancsokat, és nem változtatta meg óránként a döntéseit, mint Horthy Miklós.” – állapítja meg a történész.

Horthy német megszállás alatti döntéseinek legnagyobb kárvallottjai Magyarország zsidó származású polgárai voltak. Ungváry szerint nem igaz, hogy Horthy ne tudott volna arról, mi történik a zsidókkal.

A haláltábor működését dokumentáló auschwitzi jegyzőkönyvet “…Horthy 1944 májusától kezdve több úton és több verzióban is megkapta. Csakhogy korántsem ez az egyetlen forrás, amelyből Horthy megtudhatta, mi történik a deportáltakkal. Bizonyítható, hogy 1944 áprilistól kezdve több olyan beadvány is eljutott hozzá, amelyek beszámoltak a deportálások szörnyűségeiről.” – írja Ungváry.

De Horthy emlékiratának szövege is “…egyértelművé teszi, hogy Horthy “végleges megoldáson” már 1944 februárjában is a fizikai megsemmisítést értette – anélkül, hogy az auschwitzi jegyzőkönyvet olvasta volna.” Vagyis már a német megszállás előtt tudott róla, sőt: valószínű, hogy jóval korábban. A Szovjetunió megtámadása utáni kamenyec-podolszkiji mészárlásról a New York Post “1941. október 23-ai száma is beszámolt egy terjedelmes cikkben, amelyben a riporter a frontról visszatérő magyar katonatisztekre hivatkozva írt az ukrajnai és galíciai tömeggyilkosságokról.” – áll a kötetben. A Horthy Hitlerrel való 1943 áprilisi első klessheimi csúcstalálkozóján szintén jelen lévő német külügyminiszter, Ribbentrop “…nyíltan kijelentette, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborba kell zárni őket, Hitler pedig leszögezte, hogy a zsidóságot úgy kell kezelni, mint a tuberkulózis kórokozóit.”

Horthy ezek után a megszállást követő hetekben, 1944. április 14-én “…dokumentáltan hozzájárult 50 000 magyar zsidó “munkás” kiszállításához, anélkül, hogy bármilyen érdeklődést tanúsított volna kiválasztásuk, illetve sorsuk iránt – tehát még az sem igaz, hogy nem vette tudomásul a zsidóellenes intézkedéseket.” – írja Ungváry.

Horthy a lezajlott deportálásokra visszatekintve 1944. június végén maga is elismerte, hogy “több történt nálunk, mint maguknál a németeknél”. Illetve azok a jelentések, amelyek korábban a kormányzóhoz is eljutottak, “…azt részletezték, hogy a magyarországi deportálások szigorúságukkal és kegyetlenségükkel túltesznek még azon is, amit Németország más megszállt országokban művelt.”  Emellett “Maga a deportálások evolúciója éppenséggel a magyar fél mozgástereiről árulkodik.” – mutat rá Ungváry Krisztián.

“Német oldalról ugyanis elsősorban kényszermunkásokat akartak deportálni. Ehhez képest a magyar hatóságok éppen a 18-45 év közötti férfiak többségét nem deportálták. Helyettük viszont deportálták a kényszermunkára teljesen alkalmatlan gyerekeket és öregeket, valamint terhes nőket. Nekik esélyük sem volt túlélni az első szelekciót, nem véletlen, hogy az Auschwitzba érkező szállítmányok 75 százalékát azonnal meggyilkolták.” – fűzi hozzá a történész.

Ungváry egyértelműnek tartja, hogy “…a deportálások nem egy “mesterterv”, hanem egy döntéssorozat következményei voltak, és a folyamat minden egyes állomása újra és újra politikai jóváhagyást igényelt és kapott.”

Nem igaz tehát, hogy az ország és Horthy teljesen elveszítette volna döntésképességét, mozgásterét, szuverenitását. “Hitler Magyarországtól sok mindent elvárt, ám tisztában volt azzal: nincsenek kapacitásai arra, hogy lecserélje a magyar közigazgatást. Éppen ezért, hatalma dacára ő is folyamatos kompromisszumokra kényszerült az együttműködés fenntartása érdekében. Ez az a pont, ahol a kormányzó mozgástere egyértelműen megállapítható.” – összegzi a tényeket Ungváry Krisztián. Szerint Horthy később sem bánta meg, illetve vizsgálta felül a cselekedeteit, mivel “…élete során már elég korán felépítette a számára kényelmes alternatív tények világát, és ezek burkában élt. Emiatt talán fel sem tűnt számára, amikor a nyilvánosság előtt hazugságokat mondott.” – summázza a kormányzó tevékenységét a szerző.

A kötetet olvasva megállapítható tehát: az a fajta szembenézés az általa vezetett rendszerrel és politikával, amely a búcsúlevelében a sajátja mellett Horthy felelősségét is felvető Teleki Pált vagy a diktatúrával szemben a forradalom oldalára álló, a halálos ítéletet is bátran fogadó Nagy Imrét jellemezte, Horthy Mikós esetén nem mutatható ki. A deportálásokban való felelőssége, továbbá a magyarországi németek bűnbakként kezelése “…olyan súllyal esik latba, hogy az egyértelműen kizárja őt azon államférfiak sorából, akikre a nemzet feltekinthet.”  – zárja művét Ungváry Krisztián.

Papp László Tamás

Címlapkép: Horthy Miklós bevonul Budapestre 1919. november 16-án

Ha már egyszer itt vagy… Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom