Bezárás
politika

Miért lett fiatal német értelmiségiekből kegyetlen terrorista a diáklázadások idején?

“Senki sem tudja, hogy felgyorsítottuk-e az eseményeket, feltaláltunk-e valamit, vagy csupán saját hullámain habzó tajték voltunk. Feltételezem, mind a három.” – ez az Allen Ginsberg-idézet a mottója Sausic Attila Berlinben élő újságíró idén megjelent, a ’60-as években kezdődött diáklázadások és a terrorizmus kapcsolatát vizsgáló művének. A kötet arra keresi a választ, hogy bizonyos fiatal értelmiségiek miért tértek le a vértelen tiltakozások, demonstrációk útjáról, s ragadtak fegyvert, alkalmaztak erőszakot?

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Sausic (Schauschitz) Attila 1952-ben született Budapesten. 1983-ban Nyugat-Berlinbe disszidált családjával, jelenleg is Berlinben él. Újságíróként először a Szabad Európa Rádiót, majd a Magyar Narancsot tudósította. Számos írása jelent meg az Élet és Irodalomban.

A korabeli német társadalmat ott lakóként belülről ismerő, ám, mint “auslander” disszidens egyben mégis kívülről látó Sausic kötete ajánlott olvasmány bárkinek, aki a múlt által szeretné megérteni a jelent. Hogy mi vezet az ideológiai fundamentalizmushoz, illetve az állam terrorizmus ellen vívott harca miként vezethet a hatósági túlkapásokat mentegetni és intézményesíteni próbáló rendpárti demagógiához. Sausic egyes állításai ugyanakkor vitára csábítanak, ellenérveket szülnek. De épp az teszi hitelessé a művet, hogy provokatívan állásfoglalásra készteti, a szerzővel folytatott disputába rántja bele az olvasót.

Sausic Attila: A terror sodra – A diáklázadás és a terrorizmus 1968 után
Athenaeum, 2020
486 oldal, 4499 Ft

Az író a korabeli szereplők tekintetével láttatja, az ő emlékeiket dokumentumregénnyé feldolgozva beszéli el a történteket. Az egyik “narrátora” Michael “Bommi” Baumann, az 1972-ben Nyugat-Berlinben alakult terrorszervezet, a Június 2-a Mozgalom oszlopos tagja, aki a ’60-as évek végétől részt vett a helyi balos szervezkedésekben. Baumannt a halálos áldozatokkal járó cselekmények fokozatosan szembefordítják korábbi elvtársaival, 1974-ben nyíltan szakít a terrorizmussal.

Csak 1998-ban, vagyis majdnem egy évtizeddel a berlini fal leomlása után derült ki, hogy “Bommi” 1973-ban Kelet-Berlinben járt, ahol a német állambiztonság, a Stasi letartóztatta. Az akkor mindössze 26 esztendős Baumann másfél hónapig volt a keletnémet titkosrendőrség őrizetében. Ezalatt százhuszonöt oldalas vallomásában nyugatnémet terroristák tucatjait dobta fel. Mindent leírt róluk, még a szexuális beállítottságukat is. Az elvtársai ugyan nehezteltek rá, de kevésbé, mint gondolnánk.  Igaz, hogy “Bommi” a fogságban “köpött”, de “…legalább nem a nyugatnémeteknek, mint sokan mások, hanem a Stasinak mondott el mindent. […] legalább nem az ellenségnek beszélt…” – mondták rá.

Baumann később a nyugatnémet börtönt is megjárta: 1981-ben Londonban elfogják, s kiadják az NSZK-nak, ahol korábbi tetteiért öt év két hónapra ítélik. A 2016-ban elhunyt “Bommi”, mint Sausic tényregényének egyik hőse, próbál magyarázatot találni arra, hogy ő és társai miért kerültek a terror sodrába.

Az egyik lehetséges ok a frusztráció. Ezek a fiatal értelmiségiek a munkásosztály, a nép nevében léptek fel. Csakhogy a nép nemigen akarózott felszabadulni, sőt: inkább örült, hogy Nyugat-Berlinbe disszidálhatott az általuk menedékhely és példakép gyanánt csodált NDK-ból. Netán vendégmunkásként örült a magasabb fizetésnek.

Egyszer például a radikális diákok betörtek a kormánypárt, a CDU szócsövének tekinthető Axel Springer székházába. “Az előcsarnokban a székház kék köpenyes munkásai, nyomdászok és technikusok várták őket. Fenyegetően néztek, és súlyos villáskulcsokat szorongattak. […] Így zajlott le a Springer-székházban az osztályharcot hirdető diákok és a munkások találkozója.” – veti papírra ironikusan a szerző. Máskor egy ruhagyárba nyomultak be a diákok, sztrájkra és tüntetésre próbálván rávenni az olasz és török vendégmunkásokat, akiknek eszük ágában sem volt csatlakozni hozzájuk.

Így aztán a lázadók egy része szavak helyett inkább golyókkal és bombákkal próbálta “meggyőzni” a lakosságot az igazáról. “Lusták vagytok, és ezért gyilkoltok. Gyorsabb, mint a vallatás. Nekünk a gyilkosság gyorsabb volt, mint a röpcédula.” – mondja erről a típusról a Ne ébreszd fel az alvó zsarut című filmben a kiábrándult terrorista a rendőrökből alakult önbíráskodó halálbrigád vezetőjének.  S miután a diákok elkezdték a merényleteket, többé nem volt visszaút, egyre abszurdabb, embertelenebb szituációkba kerültek.

Rudi Dutschke, egykori keletnémet disszidens, a nyugatnémet szélsőbal teoretikusa, illetve mártírja egy ideig maga is “kacérkodott az erőszakkal“. Egyik barátja, Giangiacomo Feltrinelli az NSZK-ban állomásozó USA-csapatok elleni szabotázsakciókra próbálta őt rávenni. Az ehhez szükséges dinamitot egy gyerekkocsiban akarta szállítani. “Tedd bele a gyereket, úgy nem lesz gyanús.” – mondta neki. “Ez végképp nem tetszett, de rátettem az újszülött Hoseát a dinamitra, és az autóhoz toltam a kocsit.” – emlékezett vissza Dutschke, aki aztán visszariadt a terrorizmustól.

“A háttérben az a felfogás állt, hogy tárgyak elleni erőszak igen, személyek elleni erőszak nem.” – tette hozzá. Csakhogy sokan nem vívódtak ennyit, mikor az erőszak határainak megvonása került szóba, sőt. A korszellem része volt, hogy bizonyos értelmiségiek rajongásukat fejezték ki az erőszakot nagyüzemi méretekben, korlátlanul alkalmazó diktatúrák iránt.

“Ahogy a maoista vérengzés, úgy a sztálini népirtás sem okozott gondot a számukra. Ez vagy hazugságnak, imperialista propagandának minősült, vagy pedig jogos fellépésnek a proletárdiktatúra ellenségeivel szemben.” – olvasható a műben. Amelynek szerzője felteszi a kérdést:

“Miként hódolhattak többségükben intelligens és művelt fiatalok egy ilyen tébolyult kultusznak? Nem tudom. Mindenesetre ebből is látszik, hogy az emberi gondolkodás hülyeségben sem ismer határokat, és mivel az értelmiségiek gondolkodnak legtöbbet, adott esetben ők a leghülyébbek.” 

Valóban nehéz magyarázatot találni, de azért nem lehetetlen. A szocializmus – mint a fundamentalista, populista világmagyarázatok általában – egyszerű megoldást kínált olyan bonyolult, soktényezős gondokra, mint társadalmi esélyegyenlőtlenség, diszkrimináció, szegénység.  Sokan valószínűleg hittek ebben a receptben. Más fiatalok egyszerűen csak követték, mint egy “menő” generációs divatot, trendi viseletként hordva az ideológiát. S voltak olyanok, akik tehetségük és képességeik hiányát próbálták elfedni militáns nézeteikkel.

Andreas Baader-t, a Vörös Hadsereg Frakció alapítóját úgy jellemzik: “Későbbi elfoglaltsága, a terrorizmus tulajdonképpen megfelelt rendkívüli becsvágyának, és alkalmatlanságának bármilyen rendszeres tevékenységre.”  Meg persze némelyeket az vonzott, hogy elhitték, amit a konzervatív hatalom vádként fogalmazott meg az új balos mozgalmakkal szemben: a szexuális szabad(os)ságot. Csakhogy jelentős részben ez is legendának bizonyult.

“Abban azért csalódtam kissé, hogy a közös szexből semmi sem volt igaz. Szó sem volt orgiáról, vagy hogy egyszer ezzel, egyszer azzal. Már csak azért sem, mert kezdetben csak egy csaj lakott velünk, és ő sem olyan volt, hogy bárkivel.” – panaszkodik “Bommi”.

Már a cári titkosrendőrség is próbálta “erkölcstelenséggel” vádolni a narodnyik fiatalokat: “…a közvéleményben a hatóságok által táplált híresztelések terjedtek szexuális szabadosságukról. Ennek azonban éppen az ellenkezője volt igaz, az Oroszország megújításáért harcba szálló lányok a nemi életre is vonatkoztatták erkölcsi szigorukat.”

Mi több: “…be akarták venni az alapító okiratba a nők és férfiak közti személyes kapcsolatok tilalmát.” A börtönben rajtuk elvégzett orvosi vizsgálatok fényt derítettek rá: “….a férjezetteket leszámítva mindannyian szüzek voltak.” De a ’60-as évek NSZK-jában kudarcot vallott a szexuális “felszabadítás”. Mert ott tényleg “…le akarták küzdeni a féltékenységet is. A nő sem lehet magántulajdon, az is polgári csökevény.” – hirdették.

Maga “Bommi” is elismeri: “Előfordult velem, igaz, csak egyszer, hogy elszedték a nőmet. Hát minden járt az eszemben, csak az nem, hogy milyen csökevény a saját nő. Inkább rohadt féltékeny voltam. Erről az érzésemről később sem tudtam leszokni.”

Vajon miért nem sikerült meghaladniuk az általuk ostorozott hagyományos kispolgári erkölcsöt? Talán azért, mert aki egy üdvtan abszolút kizárólagosságában hisz, az a magánéletben is jó eséllyel kizárólagosságra tör. A nő (s általában az ember) természetesen nem magántulajdon. De nem is közösségi tulajdon. A szabadság lényege az, hogy az ember nem tulajdona senkinek. Se a házastársának, se valamilyen közösségnek. Ezek a mozgalmak azonban úgy vélték: “…az egyes embernek fel kell oldódnia a közösségben. És ha valakinek nem volt kedve a feloldódáshoz? Ha valaki jól elvolt magában?” – teszi  fel a kérdést a szerző. A hagyományos párkapcsolat valóban gúzsba kötheti az egyént, de a kommuna sem garantálja a felszabadulást, sőt. Ezek a közösségek gyakran politikai szektává váltak, a benne lévő nők pedig a teljhatalmú ideológiai próféta háremévé degradálódtak. Viszont a monogámián túllépni akaró kapcsolattípusok, mint a nyitott házasság vagy a poliamoria csak akkor működnek jól, ha egyenrangúságon nyugszanak.

A kommunák egyéb próbálkozásai sem arattak osztatlan sikert.  Próbáltak nevelőintézeti fiatalokat is ott átnevelni, jó útra téríteni. A kísérlet azonban  úgy végződött, hogy “…az intézetisek hordái rettegésben tartották a kommunákat.” Nem sikerült őket leszoktatni a drogról, mi több: “…idővel az addig nem függő fiatalok is elkezdtek heroint nyomni magukba.” Szóval az emberkísérlet kudarcba fulladt.

A kor rengeteg paradoxont hordozott magában. Például, hogy a fiatalok az erőszak ellen lázadva váltak maguk is erőszakossá.

“Nem tudtál kihez fordulni, mint ma, hogy a gyerek egyből szalad a gyámhivatalba feljelenteni a tanárt meg a szülőt. A testi fenyítés megengedett volt, nemcsak otthon, hanem az iskolában is.” – írja le a mű az Adenauer-korszak ifjúságpolitikáját, melyet volt náci “szakemberek” alkalmaztak.

“Nagy szaktekintélynek számított az ötvenes években Werner Willinger professzor, a marburgi egyetem idegklinikájának igazgatója is. Azt ugyan már nem csinálhatta, mit ugyanilyen funkcióban másfél évtizeddel korábban a nácizmus alatt, hogy javaslatokat tesz, kiket kéne sterilizálni az ápoltak közül. Most arra kellett szorítkoznia, hogy kimerítően meghatározza a züllöttség kritériumait, amelyek alapján állami gondozásba vették vagy börtönbe küldték a fiatalkorúakat.” – állapítja meg a szerző.

A terrorista mozgalmak zsákutcába vezettek: az erőszak ellen fellépők még erőszakosabbak, a tekintély ellen lázadók betegesen tekintélyelvűek lettek. Miközben a fiatalok “…rettentően tekintélyellenesek voltak, Mao-képekkel szaladgáltak, Mao-könyveket olvastak, Mao-idézetekben beszéltek. És közben nem jutott az eszükbe, hogy akkor ezzel Maót tekintéllyé, mit tekintéllyé, egyenesen Istenné emelik” – állapítja meg az író. “…annál tekintélytisztelőbb mozgalom, mint a tekintélyellenes diákmozgalom, nehezen elképzelhető.” – szól a diagnózis.

Sokan ma is mosdatni próbálják a terroristákat, hogy ők csak idealisták voltak, akiket felháborított  “…miért oktatnak egykori nácik professzorként…”. De ilyen erővel egy verekedő szkinhedet is mentegethetnénk, akiben felment a pumpa, mert az egyetemen korábbi MSZMP-s tanszékvezetők vannak. Sausic Attila viszont se a fiatalokat differenciálás nélkül elítélő jobbos rendpártiságnak, se a relativizáló szoclib politikai korrektségnek nem dől be.

Párhuzamot von a ’30-as évekkel, mondván:  “A nácizmus is ifjúsági mozgalom, nemzedéki lázadás volt a weimari köztársaság, az első német demokrácia ellen.”, és a náci pártba belépők átlagéletkora 30 év alatt volt. Nem Saucic  az egyetlen, aki így gondolkodik: Jürgen Habermas, a jobboldalisággal nehezen vádolható társadalomtudós “baloldali fasisztáknak” nevezte az erőszaktól sem visszariadó lázadókat.”

Napjaink “mainstream liberalizmus” ellen lázadó alt-right mozgalmainak fiataljaiban, a “hatalom huligánjaiban” is találhatóak velük rokon vonások. A balos taktikának ugyanúgy része volt az őket bíráló újságírók megverése, mint a Csintalan Sándor műsorvezetőt összeverő Magyarok Nyilainál. Hogy “…meg kell büntetni az ilyen újságírókat, nem szabad, hogy büntetlenül megússzák az ilyenek.”

A terrormerényletek rendszerint a minél rosszabb, annál jobb logikáján alapulnak. “…a szélsőbaloldal nevében elkövetett merényletek az erős kéz politikájára kényszerítik a kormányt, és akár katonai puccsot provokálnak.” Így pedig “…a kormánynak nincs más választása, mint hogy fokozza az elnyomó intézkedéseket”.  A rendszer ledobja álarcát, s kiderül, “…a polgári demokrácia, a jogállamot is beleértve, humbug”

A palesztinpárti, Izrael-ellenes terrorizmus bizonyos értelemben pont az Izrael Állam létrehozásáért merényletekkel küzdő zsidó terrorizmusból merített biztatást. Ők is robbantottak, ha nekik szabad, illetve nekik sikerült, akkor nekünk miért ne? – kérdezhették.  “…ha a palesztinok beváltják ígéretüket, és tengerbe hajtanak minket, eljövünk magukhoz, hogy segítsenek arab repülőket eltéríteni.” – utalt ironikusan a zsidó-, és palesztinpárti terrorizmus közös gyökerére egy izraeli túsz, Jichak David az Air France gépét Entebbébe térítő német terroristával, Wilfried Böse-vel beszélgetve.

A megállapítás telitalálat, mert a zsidó nacionalizmus is a minél rosszabb, annál jobb elvét követte. Tudván, hogy minél nagyobb az antiszemitizmus, annál több zsidó akar önálló államot. “Az anticionisták lesznek a leghűségesebb barátaink, az antiszemita nemzetek pedig a szövetségeseink.” – mondta Theodor Herzl, vagyis a Budapesten született Herzl Tivadar, a Zsidó Állam megálmodója.

Még a terroristák is zsidóellenesség gyanújába kerültek. Egyeseket pedig szembefordított a terrorizmusssal, hogy a berlini zsidó hitközség épületének felrobbantására készültek. Méghozzá november 9-én, a Kristályéjszaka, vagyis az 1938-as náci pogrom évfordulóján, ami már antiszemita cselekménynek nevezhető. “…lehet különbséget tenni az izraeli kormánypolitika és a zsidóság között. Mindmáig úgy van, hogy Izraelben sem ért mindenki egyet a kormány politikájával az arabokkal szemben, ahogy az már lenni szokott egy demokráciában.” – fogalmaz a szerző.

A titkosszolgálat persze szinte kezdetektől beépült a fiatalok közé. Ezt megkönnyítette, hogy “…az ideológiailag rendkívül képzett egyetemisták nem értettek semmihez. Még egy vízcsapot sem tudtak megjavítani, s kezdetben fogalmuk sem volt, hogyan kell egy Molotov-koktélt, nemhogy egy bombát elkészíteni.” – mondja Sausic másik hőse, Michael Grünhagen, aki a nyugatnémet Alkotmányvédelmi Hivatal tisztjeként figyelte a terroristákat.

“A Molotov-koktélokat, a bombákat, és a fegyvereket mi bocsátottuk a rendelkezésére.” – mármint Peter Urbach, a csoportba telepített alkotmányvédelmis besúgó adta ezeket a társainak. E tekintetben a nyugatnémet belbiztonság is a minél rosszabb, annál jobb vezérelvét követte. “Mondjuk, észszerű volt a részükről, hogy igyekeztek radikalizálni bennünket, hogy olyasmit kövessünk el, amit minél súlyosabb bűncselekménynek lehessen minősíteni, és így minél hosszabb időre bezárhassanak minket.” – emlékszik vissza “Bommi”.

Ennek következménye lett az is, hogy a terrorcsoportok között, illetve azokon belül is nőtt a széthúzás, illetve a gyanakvás.  Mikor a Június 2-a Mozgalom elrabolta Peter Lorenz nyugat-berlini CDU-politikust, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) börtönben lévő vezetői azt nyilatkozták: “…az egész az állambiztonsági szolgálat által szervezett akció.”

A RAF-vezér Andreas Baadernek viszont inkább arra kellett volna gyanakodnia: miként lehetséges, hogy a cellájában lévő rádióadót, amelyen rabtársaival beszélt, nem találták meg?  “Az egyetlen értelmes magyarázat erre a látszólagos hanyagságra, hogy a hatóságok így, az ő hálózatukra csatlakozva hallgathatták le legegyszerűbben a foglyok egymás közötti titkos társalgását.” – veti fel Sausic. Ugyanígy gyanús, hogy Baadernek fegyvert is be tudtak csempészni a börtönbe, amellyel később  önkezével vetett véget életének. “Ha öngyilkosság történt, akkor is állami felügyelet mellett.” – feltételezi a szerző. Tény, hogy sor került például olyan robbantásra, amelyről utólag kiderült: a titkosszolgálat beugrató provokációja volt.

Felmerülhet az olvasóban, hogy esetleg a nyugati hírszerzőszolgálatok manipulálták, irányították a terrorcsoportokat, mert így “…sikerült államilag felszítani a terrorellenes hisztériát.”  Valamint így próbálták lejáratni a békés újbaloldali, zöld mozgalmakat. Való igaz, hogy ezek ügyét nem segítette az erőszak. ” …ahogy a békemozgalom nem köszönte meg az amerikai hadsereg elleni merényleteket, az atomenergia-ellenes mozgalom sem mutatkozott hálásnak a RAF szolidaritásáért.” – állítja a szerző.

De az, hogy egy kormány felhasználja politikai céljaira a terrorveszélyt, nem jelenti, hogy azt ő maga idézi elő. Nyilván az sem bizonyítható, illetve védhető állítás, hogy a migrációs válság demagóg nyerteseként  maga Orbán “csinálta” az illegális bevándorlást. Joschka Fischer zöldpárti külügyminiszter bizonyosan nem volt provokátor vagy rendőrügynök.  Nem a titkosszolgálat megbízásából írta a kötetben is idézett (későbbi pályafutása során kínosnak bizonyult) 1978-as cikkét, melyben a terroristák által meggyilkolt Buback nyugatnémet főügyész, Schleyer gyáriparos és Ponto bankár haláláról ekképp vélekedett: “A három magas rangú uraság, ezt megmondom nyíltan, nem képes igazi gyászt ébreszteni bennem.”

Voltak provokációk, átverések, túlkapások, ezeket a mű részletesen ismerteti, de a kötetből az is meggyőzően kiviláglik: ez a mozgalom nem mesterséges titkosszolgálati produktum volt, hanem a korszellem organikus szülötte.

Miként az sem volna a tényszerű állítás, hogy a terroristák pusztán a Stasi ügynökei és kreatúrái lennének. A könyv beszámol róla, hogy az NDK nyújtott bizonyos finanszírozási, logisztikai segítséget, valamint menedéket a fenti csoportoknak, de a keletnémet vezetés nem igazán rajongott értük.

“Ragaszkodnak pszeudoforradalmi álláspontjukhoz, és cselekedeteiket nagymértékű kalandorság jellemzi.” – így említi őket egy Stasi-jelentés. Sausic úgy véli, a radikalizálódás játszotta a katalizátor szerepét abban, hogy “…megindult a fordulat, amely liberális társadalommá alakította az NSZK-t.” Ez a fordulat “…megtörtént volna a diáklázadás nélkül is, de ez a lázadás harsány és provokatív fellépésével “felgyorsította volna az eseményeket…” – állítja.“Nem annyira konkrét politikai kritikájával, az antikapitalizmusal és antimperializmussal, ez csak a tajték volt a hullámokon, hanem egyáltalán azzal a hozzáállással, hogy lehet követelni, lehet tiltakozni, hogy nem kell mindent elfogadni úgy, ahogy fentről előírják.”

Az erőszakot egy liberális nyilván nem helyesli, pláne nem bátorítja. De az 1992-es év Los Angeles-i történéseit, valamint az idei nyár amerikai eseményeit látva az ember felteszi a kérdést: vajon akkor is ennyire buzgón vizsgálták volna ki az afroamerikaiak elleni rendőri túlkapásokat, ha a békés tüntetések nem fajulnak véres zavargásokká?

Azért Sausic Attilának van némi igaza, amikor leírja: “Az, hogy néhány helyen az alul lévőknek is vannak jogaik, és még egy kis hatalmuk, és pénzük is van, elég sok forradalomba, háborúba és halottba került.” 

A szabadságot nem lehet rendeleti úton bevezetni, sem pedig a hozzá vezető, gyakran évszázadokig tartó, vargabetűkkel és zsákutcákkal nehezített utat megspórolni. A könyvet letéve eszünkbe juthat a Profi című film egyik szereplője, N’Jala afrikai diktátor, aki így szól a demokratikus Franciaországból az ő megölésére küldött, Jean-Paul Belmondo alakította titkosügynökhöz: “Maguknak három forradalom, öt köztársaság kellett, hogy eljussanak a demokrácia karikatúrájához, tőlem meg azt várják, hogy rögtön menjen?”

Papp László Tamás 

Ha már egyszer itt vagy…Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom