Kádár János egyik legfőbb célja az ellenzéke megosztása volt – és jól csinálta

„A könyv központi, egyben címadó fogalma, a bomlasztás a legfőbb hatalomtechnikai törekvésre és a leggyakrabban emlegetett állambiztonsági módszerre utal.” – így foglalja össze a szerző, Tabajdi Gábor: Bomlasztás – Kádár János és a III/III. című könyvének lényegét, ami bemutatja, hogy a pártállami időszakban a bomlasztás „…Magyarországon is pártdokumentumok, belügyi intézkedési tervek, tehát a vélt vagy valóságosan is ellenséges csoportok átfogó kezelésének kulcsszava lett.”

 

A bomlasztás jellemzően a puha diktatúrák, illetve autoriter rezsimek „finomhangolású” ellenzékkezelési módszere, hisz a kemény diktatúrák ritkábban pepecselnek ilyesmivel. Ott a kendőzetlen nyíltsággal gyakorolt önkényuralom jegyében szinte azonnal jön a letartóztatás, a kínzás, a bebörtönzés vagy akár a kivégzés. A Kádár-rendszer viszont jobban ügyelt a látszatra, jobban szerette kirakatperek, rendőri erőszak helyett a színfalak mögötti „oszd meg és uralkodj” manipulatív taktikájával kordában tartani ellenfeleit. Ennek részleteit mutatja be a könyv.

„Az 1956 után kialakított új hatalomgyakorlási mód jegyében Kádár János tudatosan törekedett arra, hogy az elnyomó szervezetekkel való érintkezést a minimumra szorítsa: sok más gesztussal együtt ezzel is igyekezett elhatárolódni a Rákosi-korszak gyakorlatától.” – írja a szerző.

Ezt a felfogást Kádár igyekezett a belbiztonsági szervek gyakorlati működésében is érvényre juttatni.  „Önök eléggé ismerik azokat a korábbi közkeletű fogalmakat, hogy »csengőfrász« és hasonló. Ez megszűnt. Ma mindenki tudja, hogy ha valakit a rendőrség őrizetbe vesz, letartóztat, akkor törvénybe ütköző cselekmény áll fenn, vagy legalábbis annak a gyanúja. Ez a BM legnagyobb vívmánya.” – hangsúlyozta az erőszakszervezet dolgozói felé. Szemben az ’50-es évekkel, amikor Rákosi Mátyás nem is titkoltan kézi vezérléssel irányította az ÁVH-t. Rákosi a Rajk-per után arról beszélt a budapesti pártaktíván, hogy  „…sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.”

A pártvezetés a kádári évtizedekben is súlyosan beleszólt a titkosszolgálat, a jogrendszer munkájába, de ezt még a párton belül sem verte nagydobra. Mi több, ott is arra utalgatott a rendszer névadója, hogy nincs direkt külső irányítás. „Elvtársak, ez egy vívmány 1956 után: a Politikai Bizottság soha nem fogja azt mondani, hogy ezt vagy azt tartóztassák le. Ennek a rendszernek befejeződött. Mert ez a szocialista törvényességgel nem áll arányban.” – fejtette ki. Természetesen a politikai védelem megléte vagy hiánya (vagyis a párt beleszólása abba, kivel szemben lehet intézkedni, s kivel szemben nem) továbbra is megvolt.

Tabajdi Gábor: Bomlasztás – Kádár János és a III/III.
Jaffa Kiadó, 2019
288 oldal, 3499 Ft

De ezt jóval közvetettebb, burkoltabb formában tették.  „…szabad utat engedni a törvény útjának, ezt így hívjuk” – mondta Kádár János.  Ez nyílt utalás volt a Nagy Imre-perre. Mikor is „1958. május 27-én a PB, június 6-án pedig a KB zárt ülésen titkos határozatot hozott arról, hogy „a Népköztársaság törvényes rendjének megdöntésében bűnös, különleges ellenforradalmi csoporttal szemben szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak.”

Vagyis a hatósági eljáráshoz továbbra is politikai jóváhagyás kellett. A diktatúra puhuló szakaszában már azért is, mert a nyugattal jobb viszonyra törekvő, s később már nyugati hitelekre is rászoruló pártállam mindinkább figyelembe venni kénytelen a nemzetközi reakciókat is.  „Ha valakit behívnának akár csak egy órára az őrszobára vagy máshova, a barátja már telefonálna Nyugatra, s akkor már bömbölne a nyugati rádió, sajtó… Ami persze nem ijeszt el, hogy intézkedjünk.” – mondta Kádár.

De azért a letartóztatás, bírósági ítélet helyett egyre inkább puhább módszerekkel akarták elvenni az állampolgárok kedvét a rendszerbírálattól.  „Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának, hát ezt mindenütt a világon csinálják, […] kellemetlenkedni nekik, na. Mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt vagy mi a rossebbet, bár miért nem lehet azt megcsinálni? Lakást is, megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba, vagy nem tudom én micsoda. Ennek egymillió módja van, amit úgy hívnak, hogy kellemetlenkedni kell nekik.” – beszélt az alkalmazandó módszerekről keresetlen stílusban Kádár.

Az 1963-as amnesztia után egyre inkább a jogosítvány vagy lakás elvételével, (illetve meg nem adásával) alacsonyabb beosztásba való lefokozással, máshová áthelyezéssel, a külföldre utazás, illetve a könyvek, filmek, tanulmányok publikálásának megtagadásával próbálták helyretenni a renitenseket. Nem is beszélve a telefonvonalról. Melynek osztogatásából (illetve elvételéből) a bomlasztástaktika – mely „…az állambiztonsági szervek nyílt és titkos eszközeivel egy ellenséges csoport szétverését, vagy mélyebb ellenséges tevékenység kialakulásának meggátlását” jelentette. – sötét kontúrjai is felvillannak már.

„A telefon persze úgy van, hogy nekünk is kell, hogy nekik legyen telefonjuk, no de hát akkor ne tudjanak közlekedni, vagy nem mindegyiknek legyen telefon, egyiknek-másiknak meghagyjuk, az olyan gyanús lesz, hogy a többi tán szóba se áll majd vele, hogy miért maradt meg. És az összes többi variáns, maguk ismerik.” – igazította el a párt első titkára a belügyeseket. 

Ismerős a krimisorozatokból a jelenet, amikor a nyomozó a vamzert látványosan nekiszorítja a falnak, bilincsbe veri, a rendőrautóba löki, hogy a besúgott tettestársak ne gyanakodjanak rá. Ugyanezt a módszert a kommunista elhárítás is alkalmazta a beszervezett ellenzékiek dekonspirálódását megelőzendő. Vagyis időnként az ügynöknél is volt házkutatás, őt is zaklatta a hatóság, bevitték kihallgatásra. S mint a kádári szavakból egyértelművé válik, csinálták ennek a fordítottját is. Hogy egy valódi, harcos ellenzékivel kesztyűs kézzel bántak, tőle, másoktól eltérően nem vették el a telefont, a jogosítványt, az útlevelet. Direkt azért, hogy a többiek gyanakodni kezdjenek rá, kerüljék a találkozást vele, vagyis az illetőt elszigeteljék a csoporttól.

Nem véletlen, hogy a bomlasztásban „…egyre fontosabb szerepet kaptak az állambiztonság „hivatalos kapcsolatai”, illetve „társadalmi kapcsolatai”: az egyes intézmények személyzeti vagy gazdasági vezetői, illetve bármilyen, az adott eljáráshoz megfelelő pozícióban lévő és megnyerhető állampolgár.” Ugyanis előléptetésre, kiküldetésre vagy fizetésemelésre értelemszerűen a személyzeti vagy gazdasági vezetők tehettek javaslatot, így ha az állambiztonság derékba akarta törni valakinek a karrierjét, rajtuk keresztül tehette a legkönnyebben.

De számtalan egyéb mód is nyílt arra, hogy valakit látszólag „szakmai” okokkal indokolva tegyenek partvonalra. Ilyen volt, mikor a „kivonás” bevett módszerének alkalmazásával „Bokros Péter, az Inconnu csoport egyik tagja katonai behívót kapott.” A szegényeknek adományokat gyűjtő SZETA esetén „…külön terv készült a Krassó György és Lengyel Gabriella iránti gyanú felkeltésére, illetve kettejük lejáratására. Különböző trükkökkel (például üres borítékok feladásával) azt kívánták sugallni, hogy az adományok egy részét elsikkasztották.”

Másnak a beszámíthatóságát próbálták megkérdőjelezni.

„A hatalom (büntetőeljáráson inneni) széles eszköztárának egyik legkegyetlenebb lehetősége a politikai pszichiátria alkalmazása volt.  Az ilyen eljárások legismertebb áldozatát, Pákh Tibort több alkalommal is elhurcolták, és kényszergyógykezelésnek vetették alá a lipótmezei elmegyógyintézetben.” – írja a szerző.

Sütő Csaba, a győri hajléktalanszálló vezetője például egy interjúban elmondta: „Voltak olyanok is, akiket politikai okból zártak a szenvedélybetegségükre hivatkozva elmeszociális intézetbe.”  Tehát a direkt politikai letiltás, bebörtönzés vagy rendőri intézkedés helyett gyakran ilyen, nehezebben felismerhető, jobban lemaszkolható manőverekkel dolgoztak a rendszer emberei. Mikor a happening elnevezésű művészi önkifejezési forma hazánkba is „begyűrűzött”, a rendszer ennek a taktikának az alkalmazását fontolgatta vele szemben. „Még a happeningek egyik vezéralakjának, Szentjóbi Tamásnak zárt intézetbe való utalása is felmerült.”

De kiket is tartott magára nézve a legveszélyesebbnek a hatalom? Több lista is készült az évtizedek folyamán. 1965 június 22-én (két évvel az ’56-osok nagy részét a börtönből kiengedő amnesztia után) „Jobboldali és revizionista személyek” címmel állítottak össze ilyen névsort, ami a Nagy Imre környezetéhez tartozó és/vagy a forradalomban aktív szerepet vállalt ellenzékieket  tartalmazza. A listáról jó pár név a rendszerváltás utáni évekből is ismerősen csenghet, például Vásárhelyi Miklós, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Litván György, Darvas Iván vagy Göncz Árpád.

Ez a lista hathatósan cáfol egy legendát, amelyet főként a jobboldali politika és közbeszéd terjesztett, átvéve, illetve folytatva ezzel a kádári bomlasztás lejárató, karaktergyilkos örökségét. Miszerint a később liberális politikussá vált ellenzékiek valójában nem is álltak szemben a diktatúrával, hanem együttműködtek vele, sőt: a rendszer „futtatta” őket.

Hasonlóképp megkérdőjelezi ezt a feltételezést az 1982. március 28-án készült, „Ellenzéki-ellenséges csoportok vezető aktivistái” című lista, amin egyetlen, a jelenlegi kormánypárt holdudvarához sorolható közszereplő van: Csoóri Sándor. (Ő viszont a belügyesek szerint jócskán kitett magáért: egy belügyi jelentés szerint „…magatartásával már-már a nyílt ellenzéki vezér szintjére emelkedett.” Az összes többi ismertebb ellenzéki „húzónév” viszont a későbbi liberális párt, illetve  szabadelvű értelmiségi kör tagja. Így Bence György, Dalos György, Demszky Gábor, Eörsi István, Haraszti Miklós, Kenedi János, Kis János, Konrád György, Kőszeg Ferenc, Petri György, Radnóti Sándor, Rajk László, Solt Ottília, Szabó Miklós és Vajda Mihály.

Ténykérdés, hogy a rendszert először urbánus-liberális oldalról kérdőjelezték meg nyíltan (az illegális lapkiadás kockázatát is felvállalva), s a források alapján a diktatúra is ettől a körtől félt legjobban. Leginkább attól, hogy egységesen, szervezetbe tömörülve lépnek fel. Emiatt is próbálta bomlasztani őket.

Ugyanakkor szó nincs arról, hogy a jobboldal ne lett volna célpont: „Intézkedéseinkkel hozzájárultunk, hogy nacionalista platformon szerveződő, egységes belső ellenzék nem jött létre…” – dicsekszik egy jelentés. Olyan, később a „nemzeti oldal” holdudvarában feltűnt személyiségek ellen folyt bizalmas nyomozás, mint Lezsák Sándor vagy Czakó Gábor.

Bár voltak listák, azokat a hatalom igyekezet zártan kezelni, titokban tartani. „Nekünk ilyen névsorunk ne legyen. Tudniillik ez egy vegyes társaság, és engedelmet kérek, nem viccelni akarok, de hát hogyha az ellenzék még nem tudta magát teljesen megszervezni, mi ne szervezzük itt össze őket egy csapattá.​”​ – mondta Kádár. „Talán ez a megjegyzés is érzékelteti, hogy a változó kül- és belpolitikai körülmények között a hatalom célja a megosztás, az állambiztonság munkája a bomlasztás maradt.” – fűzi hozzá ehhez Tabajdi Gábor.

S természetesen nem csak az emberjogi liberális másként gondolkodók, illetve az MSZMP-ből kizárt, az állampárt dogmáit megkérdőjelező „elhajló” revizionisták voltak a titkosszolgálati figyelem homlokterében. Legalább annyira fókuszáltak az egyházakra is, melyek soraiba igencsak sikerült beépülniük.

Erre Tabajdi Gábor is lát bizonyítékot a korabeli jelentések állambiztonsági elemzését tanulmányozva. „Az ilyen jellegű értékelő megjegyzések arra utalnak, hogy a történelmi egyházak vezetőit hálózati személyként tartotta nyilván az állambiztonság. A katolikus, református és evangélikus püspökök fedőnevei a kétezres években váltak is​m​ertté.”  – írja, és konkrét személyt is említ: „Az evangélikus egyház „reakciós” ifjúsági közösségeit Káldy Zoltán püspök – „Pécsi” fedőnevű hálózati személyként – Budapest-Hegyvidék, Kelenföld, a Vár és a Deák téri templom gyülekezeteiben jelölte meg. Feljelentéssel felérő hálózati beszámolója szerint ezek a csoportok szembekerültek az egyházi vezetéssel, és politikai kritikát is gyakoroltak a fennálló renddel szemben.”

Ezen a vonalon dolgozni komoly rangot jelentett a belügyes tiszteknek, így „…a hazai egyházi elhárításban sikeres és megfelelő nyelvismeretet elsajátító tartótisztek előléptetésükkor a hírszerzés állományába kerültek.” Hogy működött az egyházbomlasztás? A kutató erre is talált konkrét ügyet: „…az egyik tankönyvi példa egy kisközösséget vezető apácáról szólt, akinél – az elterjesztett pletyka szerint – hajnalig buliztak fiatal fiúk.”

Sikerült hát a történelmi egyházakat, így a katolikus felekezetet is kontroll alatt tartani. „Egy évtized elteltével az egyházpolitikát már a kádárizmus nemzetközi sikertörténeteként jelenítették meg. Ebben döntő tényezőnek bizonyult, hogy a Vatikán keleti politikája találkozott a kádári külpolitikai törekvésekkel. Már a kortárs elemzések, majd utóbb a történeti összefoglalók szerint is ebből a szempontból Magyarország egyfajta „kísérleti laboratórium” volt Kelet és Nyugat között.” – véli a szerző.

Kádár itt szintén visszafogottságra intette a titkosszolgálatot. „Az erőteljes propagandával párosuló hatósági fellépés inkább kontraproduktív lehet, mert „akkor ilyen messianizmus meg mártírium, meg nem tudom én, mi kapcsolódik hozzá.” – jelentette ki.

S az egyházpolitikája nem is volt hatástalan. „Ugye, mert mondják azt, hogy a kommunisták akármit csináltak, a Mindszentyvel nem tudtak végezni, végül is a Mindszentyt a Vatikán intézte el.” – dicsekedett sikereivel Kádár.

A látható, észlelhető represszió valóban inkább bumeránghatású lett. „A sorkatonai szolgálatot megtagadókra kiszabott súlyos (évente 15-20 embert érintő, esetenként három-négyéves) börtönbüntetéseknek sem volt megfelelő nevelő hatásuk. (Ez a konfliktus ekkor a „szektáknak” tekintett egyes vallási közösségeket, az ádventista, nazarénus és szombatista csoportokat érintette.)” – derül ki a műből.

Annál inkább bejöttek viszont a titkosszolgálat belső összegzései szerint a megosztást célzó intézkedések.  Némelyik mondat határozottan arra utal, hogy a „szervek” nagyon is tudták befolyásolni a felekezeti vezetést. „A hazai egyházak vezetői felé sikerült bizonyítani e csoportok egységbontó, egyházellenes voltát. Ennek alapján hatékonyan lehetett aktivizálni a velük szembeni fellépésre a lojális erőket.” – véli a korabeli állambiztonsági konklúzió. „Ilyen volt pl. a regnumosok szembeállítása a bulányistákkal, melynek eredményeként utóbbiak némiképp visszaszorultak.” – hoz példát a mű.

Az egyházat tehát sokkal inkább lehetett „domesztikálni”, mint a szabadgondolkodó értelmiségieket. Olyannyira, hogy a III/III utolsó vezetője még a rendszerváltáskor sem fenyegetést, inkább lehetőséget vélt felfedezni az egyházakban. „A mostani helyzetben, amikor rendkívül romló gazdasági körülmények között konfliktusszituációk szövik át a társadalmat, az egyházak rendkívül sokat tudnak tenni a társadalmi nyugalom fenntartásában, abban, hogy szervezetten tudjunk visszavonulni és újrarendezni sorainkat egy reális, józan politika kialakítására, a társadalmi kibontakozás érdekében.” – fejtette ki.

Talán azért is tudta jobban kezelni a hatalom az egyházakat, mert szervezetszociológiai értelemben a történelmi felekezetek sokkal inkább hasonlítottak az állampárt hatalmi struktúrájára, mint az alternatív értelmiségi szubkultúrák. A pártot és az egyházakat ugyanúgy jellemezte bizonyos merev belső hierarchia, a szervezet „felsőbb érdekeinek”, az ideológia, a dogmák sérthetetlenségének jegyében a renitensek, az eretnekek kiszorítása. Egyházi vezetők generációi szocializálódtak úgy, hogy a túlélés záloga az állammal való kollaboráció, akár egyes hívők feláldozásának árán is.

A következő fejezet az ifjúsági elhárítás bomlasztó akcióival foglalkozik. „Az úgynevezett „ifjúsági probléma” 1956-tól lényegében folyamatosan a pártvezetés napirendjén volt.” – írja Tabajdi. Ezt Cseh Tamás is megénekelte: „A hatvanas években nyár felé/tetőzött az ifjúsági probléma./Emlékszem, nap mint nap hajóval/átmentünk Almádiból Siófokra.”

Kádár ezt öreges zsörtölődéssel ifjonti hóbortnak vélte, lényegében úgy vélve, hogy majd kinövik. „Az ilyen ellenzéki fiatalemberek között is akad, aki úgy gondolja magáról, hogy előkelőbbnek tűnhet, ha nem kormánypárti, ha nem a normális többséggel tart, hanem külön álláspontokat meg fenntartásokat hangoztat, tiltakozó aláírásokat gyűjt, vagy aláír, azt se tudja, hogy mit és miért opponál, tiltakozik.”

Voltak persze a rendszernek ennél „tudományosabb” magyarázatai is az ifjak lázongására: „…a nevelés hiányosságaitól (kettős nevelés) a tömegkommunikáció és a nyugati minták káros hatásain át a vá​r​osba áramlásig (lakásprobléma), sőt a nemi felszabadításig.” – idézi a szerző. 

Az ifjúságbomlasztásnak megvolt a „galerivonala” is. „A legismertebb állambiztonsági akciók egyike a Moszkva téri („Kalef”) galeri szétverése volt, ami az 1964-ben „Matrózok” fedőnéven megkezdett ügy eredménye lett.” – írja a szerző.  Az ifjúsági elhárítás pedig belelóg a kulturális elhárításba, hisz az állambiztonság eme részlege „…zenekarok direkt kiiktatásában is részt vett. Az „Amatőrök” fedőnevű nyomozás a győri Auróra Cirkáló és Akció Brigád, valamint a veszprémi Szabotázs nevű punkzenekarok győrszentiváni művelődési házban tartott koncertje után kezdődött meg.”

S persze félig-meddig, szegről-végről ifjúsági elhárítás volt a tizen-, és huszonéves sorkatonákkal foglalkozó katonai elhárítás is. „A korszak megidézésében a katonatörténetekhez idővel az állambiztonság (a katonai elhárítás) történetei is csatlakoztak, legyen szó ismert íróról (Vámos Miklós) v​a​gy újságíróról (Szily László).” – jegyzi meg Tabajdi.

De az ifjúság részéről a spontaneitást akkor is nehezen viselték, ha az rendszerpárti volt. 1972. március 21-én fiatalok a Tanácsköztársaságot éltetve akartak felvonulni, de a belügyesek közölték velük: „…ha maguk Kádár-képekkel vonulnának fel engedély nélkül, akkor is szétvernénk magukat.”

A kulturális bomlasztóelhárításnak természetes része volt a karaktergyilkosság, az erkölcsi hiteltelenítést szolgáló dezinformáció.

Egy ilyen médiakampány indult 1973 végén (a gazdasági reform befékezésének, Aczél György KB-titkárból miniszterelnök-helyettessé való „felfelé buktatásának” előszeleként) amely próbált véget vetni az 1963 (s főleg 1968) utáni „kulturális szabadosságnak”.

Ennek része volt a rezsimkritikusnak tartott, a balatonboglári kápolnában neoavantgárd kiállítást rendező Orfeo-csoport elleni támadás. „A sajtóban megjelenő lejárató cikkek csúcspontja a már említett Szabó Lászlónak Happening a kriptában című, 1973. december 16-án megjelent írása volt, amelyben a szerző az évek során felépített rágalmakat (például a helyszínen folyó állítólagos tömegszex) felhasználva ítélte el a kulturális élet nemkívánatos ideológiai fejleményeit (anarchizmus, nacionalizmus, kozmopolitizmus, maoizmus stb.)” – olvasható a kötetben. Persze a szexualitásban is szabadabban gondolkodó, a ’68-as diákmozgalmak, a szexuális forradalom által ihletett fiatalokat nyilván nehezebben lehetett ezzel lejáratni, mint a papíron cölibátusban és /vagy ultrakonzervatív normák alapján élő papokat, hívőket.

A titkosszolgálat a korábbi háborús bűnösöket, nyilasokat is figyelni (és bomlasztani) próbálta, de az ő leleplezésükkel nemegyszer törököt fogtak. A műveletek öngól gyanánt többször is beigazolták a „kisnyilasokból kiskomcsik” ismert vélelmét.  Az 1967-es monstre zuglói nyilasperben „…négy vádlott feltárt „ellenforradalmi” tevékenysége mellett egy (MSZMP-tag) repülő honvédtiszt éppen a megtorlás időszakában szerzett érdemeket.” – említi Tabajdi. Egy másik eljárás, az 1972-es, nyilas pártszolgálatosok elleni eljárás fővádlottja, „…Brunner Tivadar olyannyira sikeresen illeszkedett be a szocialista társadalomba, hogy 1964-től az MSZMP tagja, sőt a helyi állami gazdaság „Kiváló Dolgozója”, elismert főkönyvelő, a járási népi ellenőrzési bizottság tagja volt.”

Nem igazán lepődhetünk meg rajta, hogy az állambiztonsági szervek „…kiemelten foglalkoztak a Soros Alapítvány működésével.” 

Az sem meglepő, hogy „Az ellenzéki egység megakadályozása a nyolcvanas évekre a BM III/III. prioritásává vált.”  Folyamatosak voltak a próbálkozások az ellenzékiek megosztására. De a mű ezt helyén kezeli, nem menve bele olyan összeesküvés-elméletekbe mint Huth Gergely dokumentumfilmje, mely egyenesen azt állítja: “A titkosszolgálatok nagyon jól mérték föl, már ’87-ben: az egyetlen módszer a rendszerváltás számukra előnyösebb lefolyására az, ha meggyengítik az ellenzéket oly módon, hogy az azon belüli ellentéteket felerősítik.” Ennek bizonyítására hozzák fel a filmben az ÉK 87 fedőnevű műveletet, melynek célja, hogy összeugrasszák a népi és urbánus szárnyat. “…ma már egészen világos, hogy a rendszerváltást megelőzően mindent elkövettek azért, hogy éket verjenek az ellenzéki csoportok közé.”

Mi több, a filmben az is elhangzik: “Ha a párt által megrendelt állambiztonsági akcióknak a forgatókönyveit olvassuk, van egy momentum, ami végigkíséri ezeket: a rendszerváltó mozgalmak és intézmények élére kell állni.” Ami már egyenesen arra céloz, hogy netán magát a rendszerváltást is a titkosszolgálatok irányították volna. Erről nyilvánvalóan nincs szó. A mesterséges bomlasztás mellett ugyanis végig jelen volt a természetes bomlás is.

Az ellenzéki egységet a diktatúra léte, illetve a megdöntésének szándéka ideig-óráig fenntartotta, de a rendszer felbomlásával párhuzamosan a népi-urbánus, jobboldali-baloldali, konzervatív-liberális törésvonalak mentén az ellenzék is bomlani kezdett – illetve pártokra tagozódott. A bomlasztás létező jelenség volt, de nem életszerű, hogy a teljes rendszerváltás azért lett olyan, amilyen, mert az állambiztonság éket vert az ellenzékiek közé. Nyilván próbálkozott ilyennel, de a rendszer gyengülésével egyenes arányban csökkenő hatásfokkal. A ’60-as ’70-es években azonban ezt még jóval komolyabb eredményességi mutatókkal tehették.

Ahhoz persze, hogy a rendszer által megfigyelteket – a „szektás-dogmatikus” sztálinistáktól, maoistáktól kezdve, a revizionistákon, a korábbi szociáldemokratákon, liberálisokon és konzervatívokon, a „klerikális reakción” át Horthy és Szálasi egykori híveiig – hatékonyan tudják bomlasztani, egymással szemben kijátszani, pontos nyilvántartásra  volt szükség. Ennek volt technikai vonzata is, ami a COCOM-lista miatt nyilván jelentős kihívást okozott a rendszernek.

„A nyilvántartások használatában gyakorlati változást a BM adattárainak gépesítése hozott. Az első modernnek számító, lyukkártyás alapelven működő nyilvántartás, az Egységes Gépi Prioráló Rendszer (EGPR) 1964-ben lépett üzembe hat alrendszerrel, ám az igazi előrelépést a hetvenes évek „Titán” fedőnevű számítástechnikai fejlesztései hozták. A hatékonyság javulását jól érzékelteti, hogy a rendszerek számítógépesítése előtt a priorálások 10-14 napot vettek igénybe, ezt követően a Siemenstől beszerzett eszközöknek köszönhetően a folyamat 24 órára rövidült.” – olvashatjuk a kötetben. A priorálás itt a megfigyeltek vizsgálatát, ellenőrzését jelenti.

„A lengyelországi Jaruzelski-puccs (1981. december 13.)  után tovább szigorodtak a rendőrségi fellépések.” – derül ki a műből. A magyar belügy páncélszekrényeiben is voltak hasonló tervek háború, illetve szükségállapot esetére, mint Lengyelországban. Ezeket a műveleteket fedőnévvel jelölték.

„A „Drágakő” a koronázási ékszerek biztonságba helyezését, az „Arató” a társadalomra veszélyes személyek őrizetbe vételét jelentette. (Az őrizetbe vételt az esti órákban, sötétedés után kellett volna megkezdeni, és a kora reggeli órákig, virradatig kellett volna befejezni.) „Fényűző” fedőnévvel a külföldi állampolgárokkal szembeni intézkedéseket rendelték volna el, míg a „Látogató” fedőnév a belügyi szervek kitelepítésének megkezdését takarta.”

Igaz, ezek a műveletek Lengyelországgal, a romániai forradalom alatti megtorlásokkal, a Tienanmen téri vérengzés utáni letartóztatáshullámmal vagy az 1991-es szovjet puccs idején a gyakorlatba átültetni próbált tömeges őrizetbe vételekkel szemben csak tervek maradtak, s csupán a levéltári kutatások hozták őket felszínre.

Papp László Tamás

Címlapkép: Az állambiztonság munkatársai operatív eszközzel készült titkos fotót értékelnek ki a diavetítőn. (fotó: Fortepan)