Az ember, aki Makóról indulva csóró bevándorlóból amerikai sajtómágnás lett

Kevesen tudják, hogy a leghíresebb újságíródíj névadója Makón született, és 17 évesen emigrált Amerikába, ahol katonáskodás és alkalmi munkák után néhány év alatt világhírű sajtómágnás lett. A mai napig legendának számító Joseph/József Pulitzer életéről szóló, idén megjelent kötetből kiderül, hogy kiemelkedő szerepe volt az oknyomozó újságírás megteremtésében, és a New York-i szabadságszobor felállításában is.

Wisinger István (1943-) szociológus, Pulitzer-emlékdíjas újságíró, főiskolai tanár a Szent-Györgyi Albertről 2016-ban, és a Neumann Jánosról 2018-ban megjelent dokumentumregénye után harmadik ilyen művét stílszerűen Joseph Pulitzerről, a médiatörténelem egyik legjelentősebb személyéről írta.

Wisinger István: Pulitzer
Athenaeum Kiadó, 2020
381 oldal, 4299 Ft

Pulitzer József Magyarországon, Makón született 1847-ben egy helyi magyar zsidó terménykereskedő apa és egy osztrák-német származású pesti zsidó anya egyik gyermekeként. Összesen nyolcan voltak testvérek, de a felnőttkort csak József és Albert öccse élte meg. A család 1855-ben Budapestre költözött, majd az apa 3 évvel később bekövetkezett korai (még 50 éves sem volt, a felesége 35) halála után az anya elszegényedett, majd később újra férjhez ment.

József katona szeretett volna lenni, de gyenge egészségi állapota és rossz látása miatt elutasították az osztrák hadseregnél. Ekkor elhatározta, hogy a mexikói trónért harcoló Habsburg Miksa főherceg csapatához csatlakozik, és 1864-ben, 17 éves korában Antwerpenből Bostonba hajózott egy 5 dollárossal a zsebében. Onnan aztán mégse Mexikóba, hanem egy New York közeli kisvárosba ment, ahol besorozták az északiak seregébe, és 8 hónapot, egészen a végéig harcolt (sok más kivándorolt magyarral együtt) az amerikai polgárháborúban.

1865 júniusában leszerelték, és utolsó zsoldjával, 13 dollárral a zsebében visszavitték New Yorkba. Ott nem talált munkát, ráadásul alig tudott angolul, ezért St. Louisban telepedett le, ami akkoriban az “amerikai németek fővárosa” volt, Pulitzer pedig kiválóan beszélt németül, ezért ott be tudott illeszkedni.

Eleinte alkalmi munkákból élt – volt pincér és kőművessegéd is -, szabadidejében pedig könyvtárba járt olvasni, de angoltudása fejlesztése érdekében rendszeresen látogatott politikai felszólalásokat is, és leült sakkozni másokkal. Rengeteg embert ismert meg így, és ennek köszönhetően lett állandó állása is: titkárként kapott munkát egy német cégnél.

1867-ben amerikai állampolgárságot kapott, 1868-ban pedig felvették riporternek a német nyelvű Westliche Post című napilaphoz, és ezzel elindult újságírói karrierje.

Tíz évvel később, 1878-ban már övé volt a Westliche Post, amit összeolvasztott egy korábban megvásárolt másik német nyelvű lappal, és St. Louis Post-Dispatch címmel elindította első saját újságját.

“A szórakoztató cikkek mellett a St. Louis Post-Dispatch oldalain a legnagyobb terjedelmet az állam korrupciós ügyeinek leleplezésével foglalkozó írások foglalták el. Semmit és senkit nem kímélt.”

A lap fokozatosan egyre több oldalasra bővült, elsőként kapott benne helyet sportrovat, és külön nőknek szóló írások, és minden lapszámban volt “szerkesztői cikk” (a mai vezércikk elődje), amelyben Pulitzer összefoglalta véleményét a város legfontosabb ügyeiről. Vagyis a Józsefből lett Joseph már ekkor számos olyan újítást vezetett be, amelyek máig léteznek a sajtóban. Erőfeszítései eredményeképpen a lap példányszáma az egekbe szökött, dőltek az előfizetők, Pulitzer pedig gazdag ember lett.

1883-ban New Yorkba költözött családjával, és megvette a súlyosan veszteséges The New York World című újságot, amelyet rövidesen szintén felvirágoztatott, és az amerikai sajtó egyik legjelentősebb lapjává tett The World néven.

Ennek első, általa szerkesztett lapszámának vezércikkében így írt hitvallásáról, amit az újság követni fog:

„[…] leleplez minden csalást és ámítást, küzd a közélet megrontói és visszaélései ellen, elszánt őszinteséggel szolgál és harcol a népért.”

Ahogy Wisinger írja, Pulitzer a lapja központi feladatának tekintette a közszolgálatiságot, vagyis meggyőződése volt, hogy egy lapnak mindig hallatnia kell a hangját az egész országot érintő és foglalkoztató ügyekben.

Ilyen volt például a New York-i szabadságszobor esete: amikor Pulitzer tudomására jutott, hogy a Franciaország által ajándékként felajánlott szobor évek óta Párizsban vesztegel darabokban, mert az USA közel 10 év alatt sem építette meg hozzá a talapzatot, és nem intézkedett a szállításról; intézkedett a maga módján és eszközével. 1885. március 16-án felhívást tett közzé a The Worldben a szükséges pénz összegyűjtésére, mert „helyrehozhatatlan szégyen volna New York Cityre és az amerikai köztársaságra, ha eme pompás francia ajándék nem kerülne a helyére”.

A kezdeményezés óriási sikerrel járt, néhány hónap alatt összejött a szükséges pénz fele, és a lap az átláthatóság jegyében minden adományozó nevét közzétette. A szobor avatására 1885. október 28-án került sor, és másnaptól bekerült a The World címlapján a Földet szimbolizáló két kör közé a szobor kicsinyített rajza. A ma is New York leghíresebb látványosságának számító „Lady Liberty” talapzatában található múzeumban a „Bevándorlók, akik az alkotó gondolatok végtelen gazdagságának megteremtésében közreműködtek” feliratú táblán szerepel Pulitzer neve is – méltán.

„Szabad sajtó nélkül nem létezhet szabad politikai rendszer.”

A magyarból lett amerikai valóban rendkívül kreatív és innovatív volt: a The Worldben bevezetett olyan újításokat, amelyeket más újságok is átvettek és máig használ a sajtó: ilyen a fejléc melletti „fül”, ami eleinte csak az árat és az oldalszámot, később más napi infomációkat is közölt röviden; és ilyen a lapindító értekezlet, amin átbeszélik a következő szám témáit; és ilyen a hosszabb cikkeket részekre tagoló vastagbetűs alcímek használata is.

Nála dolgozott a kor leghíresebb oknyomozó újságírónője, Nellie Bly, aki bolondnak tettetve magát 1887-ben beépült egy elmegyógyintézetbe, majd tényfeltáró riportsorozatban számolt be az ott tapasztalt borzalmas körülményekről: ehetetlen étel, kosz, patkányok, durva ápolók, lekötözött és bántalmazott betegek. Két évvel később Bly újabb egyedi ötlettel állt elő, amit Pulitzer hosszas unszolásra engedélyezett neki: a 25 éves nő Jules Verne 1873-ban megjelent könyvétől inspirálva megkísérelte 80 nap alatt körbeutazni a Földet. A terv sikerült, az utazásról küldött tudósításait pedig falták az olvasók.

De nem csupán pozitívumok kapcsolódnak Pulitzer nevéhez, hanem a The World képregényfigurájáról elnevezett „sárga újságírás” is, a szenzációhajhász, botránykeltő, szakmaiatlan és etikátlan, lejárató bulvárcikkek megjelentetése is. Ennek kialakulása arra vezethető vissza, hogy 1895-1898 között ádáz példányszámháború folyt a The World, és a William Randolph Hearst tulajdonában lévő New York Journal című lap között. A konkurenciaharcban a felek minden eszközt bevetettek (például híreket és munkatársakat is „loptak” egymástól), vagyis Pulitzer erre az időszakra a bevételmegtartás/növelés miatt félredobta az addig oly komolyan vett és alkalmazott elveit.

Wisinger István könyvéből számtalan más érdekesség kiderül a Makóról indult amerikai sajtómágnásról, akinek nevét ma az Amerikai Egyesült Államok legrangosabb újságíródíja, és a halála utána az ő anyagi támogatásának köszönhetően a New York-i Columbia Egyetemen megalapított újságíróiskola őrzi. Megtudhatjuk a kötetből például, hogy munkatársaival szigorú és szőrszálhasogató volt, családjával pedig rideg és basáskodó – depressziója miatt mégis úgy érezte, hogy felesége és gyerekei nem foglalkoznak vele eleget. Belekóstolt a politikába is, Albert öccse pedig szintén laptulajdonos volt New York-ban, ami konfliktusokat okozott kettejük között.

Részletesen foglalkozik a kötet azzal is, hogy megromlott egészsége miatt 1890-ben Pulitzer visszavonult az aktív napi munkától, később pedig az egyébként is gyenge látását is elvesztette. Szakmai és személyes életének sokszínűségét jól jelzi, hogy Auguste Rodin világhírű szobrász készített róla mellszobrot, a feleségéről pedig Munkácsy Mihály festett portrét (magántulajdonban van), és beszélgetett a szintén magyar származású, Weisz Erik néven Budapesten született Harry Houdini szabadulóművésszel is.

Wisinger az epilógusban ír arról, hogy az 1911-ben a szabadságszobor után Liberty-nek nevezett jachtján elhunyt Pulitzer életművét Magyarországon szinte alig ismerik és nem is ápolják – Makón egy emléktábla és egy mellszobor található róla. Leszármazottai a világon sehol nem adtak engedélyt olyan újságírói díj alapítására, amely a nevét viselhetné, csak hazánkban, de itt is csak „emlékdíj” titulussal. Ezt Fábry Pál alapította, és 1991-ben adták át először több kategóriában, majd 2018-ban utoljára már csak kettőben – Mester Ákos az életmű-kategória, az Átlátszó pedig az „internetes szerkesztőségi kollektíva” kategória győztese lett.

 

Pulitzer-emlékdíjat kapott az atlatszo.hu szerkesztősége

Szombat délelőtt huszonhatodik alkalommal adták át a kitüntetést a budai Remíz Étteremben. Idén egyetlen díjazottként az atlatszo.hu alkotóközösségnek ítélték a hazai sajtó egyik legrangosabb elismerését.

A könyv nem rövid, de cserében roppant izgalmas, mert a szerző dokumentumregényben írta meg a rengeteg információt, vagyis a tényeket elképzelt dialógusokkal egészítette ki – és nagyon jól tette, mert így megismerhetjük nem csak a száraz szakmai és életrajzi adatokat, hanem a mögöttük álló rendkívüli embert is, aki Makóról indulva csóró bevándorlóból amerikai sajtómágnás lett elszántságának és tehetségének köszönhetően.

Erdélyi Katalin