Bezárás
életrajz

Egy demokráciára vágyó KGB-s ezredes volt a britek legjobb kéme a hidegháború idején

Kevés izgalmasabb olvasmány van egy volt titkosügynök regényszerűen megírt életrajzánál, pláne akkor, ha az illető két országnak is kémkedett párhuzamosan. Oleg Gorgyijevszkij ilyen ember volt: KGB-ügynök létére a brit titkosszolgálatnak is dolgozott. Azonban sokakkal ellentétben nem pénzért árulta el a hazáját, hanem mert szerette, és jobbá akarta tenni: rájött, mekkora hazugság a kommunista propaganda, és a demokrácia nem a nyugat ármánya, hanem a nép valódi szabadsága. 

Támogatási kampány

Ben Macintyre (1963-) brit író számos történelmi tárgyú könyv szerzője, és a híres The Times napilap munkatársa. Magyarul legutóbb megjelent könyve regényes formában dolgozza fel egy szovjet-brit kettős ügynök életét, aki a hidegháború idején tevékenykedett, segített megérteni a Kreml gondolkodását és elkerülni az atomháborút. Oleg Gorgyijevszkij 1985-ben szökött meg Moszkvából brit segítséggel, és ma is álnéven él Angliában.

Ben Macintyre: Kém és áruló – A hidegháború legnagyobb kémtörténete
Gabo Kiadó, 2019
420 oldal, 3990 Ft

A kötet megjelenését hosszas kutatómunka előzte meg: a szerző három éven keresztül több mint 20 interjút készített a főszereplővel, emellett beszélt a barátaival, családjával, valamint az ügyében érintett egykori brit és szovjet hírszerzőkkel is. Ezekből a beszélgetésekből és rengeteg írott forrásból állította össze Oleg Gorgyijevszkij hihetetlenül izgalmas történetét, amit tényszerűen és olvasmányosan mutat be.

Oleg Gorgyijevszkij (angolos átírással Gordievsky) 1938-ban született egy sorsát meghatározó családba: apja egész életében a szovjet hírszerzésnek dolgozott, és a család egy KGB-sek (Állambiztonsági Bizottság, a Szovjetunió külső és belső hírszerzési tevékenységét ellátó szervezet 1954 és 1991 között) számára fenntartott moszkvai ház egyik lakásában élt jólétben, a kommunista államot szolgáló kiváltságosként.

Hiába volt azonban jelentősen jobb soruk az átlagnépnél, a Gorgyijevszkij család tele volt feszültségekkel. Oleg apja 1932-ben segédkezett Kazahsztán szovjetizálásában, “szervezte az étel kisajátítását a parasztoktól, hogy azzal táplálják a szovjet haderőt és városokat”, vagyis közvetetten hozzájárult a 1,5 millió ember halálát okozó éhínséghez, majd aktívan részt vett a Sztálin üldözési mániájából kisarjadt 1936-38-as nagy tisztogatásban, amelynek során tömegesen fogták el, deportálták, kínozták és ölték meg “az állam ellenségeit”, akik többnyire teljesen ártatlanok voltak.

Az apa soha nem beszélt arról, hogy milyen szörnyűségeket tett az éhínség és a tisztogatás idején, Oleg anyja pedig – akinek édesapjától a kommunisták elvették a vízimalmát, a fivérét pedig a Gulágra küldték – hallgatott arról, hogy gyűlöli az erőszakos államhatalmat, aminek a férje is dolgozik. A betiltott vallásosság ellenére az anyai nagymama titokban megkereszteltette Oleg bátyját, és majdnem Oleget is, csak az apa megneszelte a dolgot, és megakadályozta. Tele voltak titkokkal, amikről nem beszéltek egymásnak sem.

“Oleg gyerekkorától kezdve azt látta, lehetséges kettős életet élni, szeretni mindazokat, akik körülvesznek, miközben elrejtjük valódi énünket, lehetséges a külvilág szemében egyfajta embernek, a lelkünk mélyén pedig egészen másfélének lenni.”

Szerették egymást a családtagok, de még egymással sem mertek őszinték lenni, és ez befolyásolta Oleg életét is. Apja nyomdokaiba lépve bátyja után ő is KGB-s lett, de már az iskolában nagy érdeklődéssel fordult a történelem és az idegen nyelvek felé. Hatévesen a brit nagykövetség propagandalapját kezdte olvasni, majd németül tanult, és 17 évesen beiratkozott a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, a Szovjetunió legjobb egyetemére, ahol diplomatákat, politikusokat, tudósokat és kémeket képeztek.

Oleg tobzódott a tananyagban, amely ugyan a kommunista ideológia “mindent eltorzító szemüvegén át”, de mégis betekintést engedett neki történelmi, földrajzi, közgazdasági ismeretekbe és a nemzetközi kapcsolatok történetébe. Az intézetben tanulható 56 nyelv közül bátyja tanácsára a svédet választotta, hogy annak segítségével Skandinávia valamelyik országában dolgozhasson majd. A könyvtárban – cenzorok által gondosan megszerkesztett – külföldi lapokat olvasott, éjszakánként pedig néha titokban a BBC nemzetközi adását, vagy az Amerika Hangját hallgatta. Kezdett megismerkedni a demokráciával, és tetszett neki.

“A Nyugatot körülvevő dezinformációk sűrű fátyla ellenére egészen megigézték más országok.”

A kommunista rendszerbe vetett hite először 1956-ban roppant meg, amikor a szovjet tankok lerohanták Magyarországot, hogy véget vessenek a rendszer elleni forradalomnak. A második sokk 1961-ben érte Kelet-Berlinben, ahova az egyetemről küldték hat hónapos gyakorlatra, és közben szemtanúja volt annak, hogy a Nyugat felé szökő emberáradat feltartóztatására a szovjet csatlósállam fallal zárta körül saját polgárait.

Bár élvezte a berlini tartózkodást, ahol belekóstolt a Moszkvában elérhetetlen és ismeretlen kulturális életbe, és addigra már megkérdőjelezte a kommunista ideológiát, 1962-ben Moszkvába visszatérve csatlakozott a KGB-hez, mert a kémkedést izgalmasnak találta, az állambiztonsági munka pedig magas fizetést, kiváltságokat és külföldi utakat ígért számára.

Eleinte adminisztratív munkát végzett a szervezet Kremlhez közeli moszkvai központjában, emiatt pedig unott és csalódott volt, hiszen titkos, izgalmas külföldi munkára vágyott. Ennek érdekében megházasodott, mert egyedülálló férfiakat soha nem küldtek ki idegen országokba. 1965-ben aztán megtörtént a várva várt áttörés: Oleget Dániába vezényelték, hogy irányítsa az ott dolgozó szovjet kémek hálózatát – fedősztorija szerint vízumokkal és örökségi ügyekkel foglalkozó konzuli ügyintéző volt.

Feleségével 1966 januárjában érkeztek meg Koppenhágába, és imádtak a modern, szép, tiszta és gazdag dán fővárosban élni. Kávézók, éttermek, könyvtárak, koncertek, nyitottság és szabadság – mindez igazi tündérmese volt Olegnek, aki nekiállt megtanulni dánul.

Amikor 1968-ban a szovjet hadsereg megszállta Csehszlovákiát és leverte a prágai tavasznak nevezett, általa örömmel és reménykedve nézett forradalmat, Gorgyijevszkij mélységes undort érzett, és végképp kiábrándult a kommunista rezsimből. Tudta jól, hogy a dán titkosszolgálat  – minden más szovjet diplomatához hasonlóan – figyeli és lehallgatja, ezért a követségi telefonról felhívta otthon a feleségét, és káromkodva szidta neki a Szovjetuniót, ezzel üzenve a dán elhárításnak, hogy (már) nem hisz hazája rendszerében. 

“Az ártatlanok elleni durva támadás miatt izzó, szenvedélyes gyűlölet ébredt bennem.”

Ez az “üzenet” azonban elkerülte a nyugatiak figyelmét, 1970-ben pedig haza kellett térnie Moszkvába, ami “még annál is elnyomóbb és nyomorúságosabb volt, mint amit három évvel korábban maga mögött hagyott”, és éles ellentétben állt az időközben megismert és megszeretett, csillogó Koppenhágával. 

A következő két esztendőben megint aktákat tologatott a hazai csoportfőnökségen egyre nyomottabb hangulatban, majd 1972-ben visszaküldték a dán fővárosba, ezúttal politikai hírszerzési feladatokra. Ekkor már felkészülten várta a dániai titkosszolgálat, és egy régi iskolai barátja disszidálása miatt a brit hírszerzés, az MI6 is. Hosszas és óvatos “tánc”, vagyis előkészítés után 1974-ben szervezte be az MI6, és ettől kezdve egészen 1985-ig kémkedett Nagy-Britanniának.

“Elegendő nyugati irodalmat olvasott, eleget tudott országa valódi történelméből, és eleget látott a demokratikus szabadságjogokból, hogy tisztában legyen azzal, a kommunista propagandában felbukkanó szocialista nirvána szörnyű hazugság.”

Hasznos információkat, kémek nevét, belső utasításokat adott át a briteknek, akiknek emellett azzal is rengeteget segített, hogy elmagyarázta a Kreml gondolkodását, az erőszakos és paranoid kommunista rezsim működésének mozgatórugóit. Amikor Dániából másodszor is hazavezényelték, elkezdte a KBG archívumát bújni, és két év alatt megtanult angolul.

Főként ennek, és korábbi külföldi tapasztalatainak köszönhetően 1982-ben őt nevezték ki a KGB londoni irodájának egyik tisztjévé. Új feleségével és tőle született két kislányával kiköltözött Nagy-Britanniába, ahol hosszú kihagyás után újra felvette a kapcsolatot a brit titkosszolgálattal. Információkkal és tanácsokkal támogatta meg  – mindkét oldalon – Margaret Tatcher és Mihail Gorbacsov találkozóját, segített elkerülni az atomháborút, és soha egyetlen fillért sem fogadott el a britektől a kémkedésért.

“Ez volt lázadásának lényege: megtudni annyit, amennyit csak lehet arról a rendszerről, amit gyűlölt, hogy minél könnyebb legyen aztán elpusztítani.”

A tőle kapott értékes és páratlan információkból az MI6 csepegtetett a svéd, dán, francia és amerikai hírszerzésnek is, és bár mindvégig óvták személyazonosságát, mégis ez lett Oleg veszte. A CIA egyszerűen irigy volt, hogy a briteknek egy magasrangú KGB-s forrásuk van, ezért kinyomozták a kilétét, és aztán egy áruló CIA-s feldobta őt a KGB-nek. Hazarendelték Moszkvába, ám mivel nem volt ellene egyértelmű bizonyíték, csak erős gyanú, nem végezték ki azonnal, hanem nyomozni kezdtek az ügyében.

Emiatt volt lehetősége megszöknie a moszkvai brit nagykövetség dolgozóinak segítségével egy meglehetősen képtelen és kétséges sikerű menekülési terv szerint, amit évekkel korábban talált ki számára az MI6. Egy autó csomagtartójában jutott ki Finnországba, majd azon keresztül Nagy-Britanniába 1985-ben, és azóta is ott él visszavonultan. Brit kémkedéséről mit sem sejtő feleségét és lányait Moszkva egészen 1991-ig nem engedte utána, ám addigra a kapcsolatuk megromlott, 1993-ban elváltak. Oleg szomszédai számára csak egy tipikus nyugdíjas, de az MI6 a mai napig óvja és gondját viseli. 2007-ben “az Egyesült Királyság biztonságáért tett szolgálataiért” a Szent Mihály és a Szent György-rend első fokozatával tüntették ki. 

“Úgy vélte, ez a szerep nem más, mint a szovjet rendszer aláásása a jó és rossz közötti manicheus küzdelemben, ami idővel elhozza a demokráciát Oroszországba, és lehetővé teszi az oroszoknak, hogy szabadon éljenek, azt olvassák, amit akarnak, és Bachot hallgassanak.”

Gorgyijevszkij fordulatos életét a szerző maximális történelmi hűséggel dolgozta fel, a könyv pedig a rengeteg adat, név és szakmai információ ellenére is izgalmas olvasmány. Megismerhető belőle egy teljesen hétköznapinak tűnő, mégis az átlagnál jóval bátrabb, és a szabadság eszméje iránt teljesen elkötelezett ember élete, tetteinek indítéka, emellett bepillanthatunk a nagypolitikai játszmákba és a mögöttük megbúvó hírszerzési módszerekbe is.

Kifejezetten vicces részek is akadnak benne bőven, például amikor Oleget annyira lefoglalta a briteknek való kémkedés, hogy az MI6 végezte el helyette a hivatalos munkáját: a brit hírszerzés gyűjtött össze információkat és pletykákat, amiket hazaküldhetett Londonból a KGB-nek.

Erdélyi Katalin

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom