Bezárás
Autokratikus vezető

A fasiszták isteni kiválasztottnak hitték magukat, és a tényeket akarták a vágyaikhoz igazítani

Logikátlannak tűnhet, hogy valakinek a gondolkodásában az igazság és a valóság két külön dolog, ám Federico Finchelstein szerint ez a magyarázata annak, hogy a magukat felsőbbrendűnek tekintő fasiszta vezetők hazugságnak bélyegezték a nyilvánvaló tényeket, és helyettük a saját elképzeléseiket tartották igaznak, ezért azoknak megfelelően akarták átformálni a világot. Valamiféle isteni kiválasztottnak képzelték magukat, és meg voltak róla győződve, hogy jobban tudják, mit akar a nép, mint maguk az emberek. A szerző szerint ezen alapul a mai populista politikusok gondolkodása is, és ezért mondják a nekik nem tetsző hírekre, hogy “fake news”.

Támogatási kampány

Federico Finchelstein (1975-) argentin történész, a New York-i New School for Social Research előadója. Fő kutatási területe a fasizmus, amellyel kapcsolatban számos cikket publikált olyan neves lapokban, mint a New York Times, Washington Post, Guardian, és sok dél-amerikai újságban is. Eddig összesen hét könyve jelent meg a fasizmusról, populizmusról, háborúról – ebből négy angolul, és a legfrissebb kötete már elérhető magyar nyelven is.

Federico Finchelstein: Fasiszta hazugságok
21. Század Kiadó, 2020
160 oldal, 3290 Ft 

A szerző szerint a fasiszták – Hitlertől Mussoliniig – meg voltak győződve saját felsőbbrendűségükről és arról, hogy a vágyaik valamiféle isteni sugallatból erednek, ezért próbálták megvalósítani őket, és lecserélni a tényleges igazságot az általuk kreált, szerintük megfelelő “szent igazságra”. Finchelstein úgy véli, ebben gyökerezik a mai populisták gondolkodása is, és ezért hajtogatják sokszor a teljesen nyilvánvaló, ám nekik nem tetsző dolgokra is, hogy “fake news” és “álhír”.

Tíz részre bontva próbálja elmagyarázni a könyv a fasiszták gondolkodását, és ehhez első lépésként egy nyelvi kérdésen kell túllendülni: az igazság és a valóság közti különbségtételen.

Köznapi és elfogadott értelemben a kettő ugyanazt jelenti – amit látunk, tapasztalunk, és tények támasztanak alá, az igazi, az az igazság, tehát a valóság, ami létezik, amiben élünk. A szerző szerint azonban a fasiszták másként gondolkodtak: magukat isteni kiválasztottaknak hitték, gondolataikat és vágyaikat pedig valamiféle szent sugallatnak, felsőbb igazságnak, és az ezzel ellentétes létező dolgokat hazugságnak tartották. Felsőbbrendűségük miatt saját elképzelésük szerint akarták átalakítani a valóságot, hogy “igaz” legyen.

“A fasizmusban a vezér ideológiája határozta meg az igazságot.”

Nyakatekert logika, de érthető, és sok mindent megmagyaráz. A szerző szerint egyfajta mély hit ez, amely a túlidealizált, meghamisított múlton alapszik. Ebben a megszépített, mitikus történelemben a nemzet nagy volt és sikeres, és a fasiszták ezt a sosem létezett, csupán általuk megálmodott korszakot akarták visszahozni.

Meggyőződésük volt, hogy a sors/ég/Isten őket jelölte ki erre a feladatra, és a cél érdekében bármit megtehetnek. Vezérükben isteni, szent küldöttet láttak, akinek gondolatai mutatják az utat az “igazság” felé, amit létezővé kell tenni – tehát az általuk “hazugságnak” (vagyis rossznak) tartott valóságot az ábrándjaikhoz kell szabni.

“A fasiszta hazugságok közül kulcsfontosságú volt az, amely szerint a diktatúra a demokrácia legvalódibb formája.”

Finchelstein rámutat a kötetben arra, hogy a fasiszta vezér magát az ég/sors/Isten földi helytartójának gondolta, akinek mindig igaza van, és aki – egyedüliként – tudja, hogy mi a helyes, és mit kell tenni. De nem csak ő hitt saját kiválasztottságában, hanem követői is így tekintettek rá, és vakon hittek benne.

A vezér és hívei meggyőződése volt, hogy az az “igaz”, amilyennek ők szeretnék látni a világot, ezért saját vágyaik szerint próbálták átformálni a valóságot. Amit a vezér mondott, azt valamiféle felsőbb, égi gondolatnak tartották, és bármilyen képtelenség is volt, kritika nélkül elfogadták. Akkor is, ha teljesen szembement a valósággal, a tényekkel, vagy netán a vezér saját korábbi megnyilvánulásaival. Szentként tisztelték a vezért, akinek mindig igaza van, mindig helyesen cselekszik.

“A fasiszták nézete szerint a nép a hatalmát állandó jelleggel a vezérre ruházza át, aki a nép ideális énjének tökéletes megtestesüléseként tűnik fel. (…) a fasiszta vezér a népre való hivatkozással legitimálta magát.”

Meghamisították a múltat: a kudarcokat nem említették, a sikereket felnagyították és újakat hazudtak melléjük, és erre a sosem létezett, általuk kreált történelemre alapozták eszméiket. Erre a kitalált mitológiára vezették vissza a vezér kiválasztottságát, aki majd újból elhozza ezt a dicső kort, hiszen ő tudja, mit kell ehhez tenni.

Ennek megfelelően amit a vezér mondott, az szent volt. Nem számított sem a logika, sem a tények, sem a nép véleménye. A fasiszták úgy vélték, hogy a sors/Isten a vezérre ruházta a nemzet egészének képviseletét, ezért joga és kötelessége a nép nevében bármit megtenni, hogy megvalósítsa a “szent célt”, a vélt “igazság” valóra váltását, a világ átformálását saját, és ezen keresztül az ég/Isten akaratának tetszően.

“A nép egyéni és kollektív vágyai a vezér személyében öltöttek testet. (…) Ő tökéletesen megértette a nemzet egészének szándékait, és jobban tudta, mit akar a nép, mint maguk az emberek.”

Ebből kifolyólag nem hittek a demokráciában, hanem a diktatúrát tartották megfelelőnek, ahol a vezér dönt mindenről. Szerintük ez az “igazi demokrácia”, hiszen a vezér a kiválasztott, aki az egész népet képviseli, de legalábbis azt, amilyennek a népnek kell(ene) lennie. Tehát a nemzetet és az országot a vezérrel azonosították, aki pedig nem értett velük egyet, azt nem tartották a nemzet részének, hanem ellenségként tekintettek rá.

Ez a gondolatmenet megjelent már Heino Nyssönen finn történész tavaly megjelent könyvében is, amely azt szedte össze, hogy a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta milyen eszközökkel rombolta a demokráciát. Nyssönen azt írta, hogy “A nacionalista nézetek szerint a kormány ugyanaz, mint a magyar nép vagy annak miniszterelnöke, aki pedig nem ért egyet ezzel a nézettel, az nem tartozik a néphez, de még a nemzethez sem.”

A vezér gondolatainak megfelelően meghamisított múltról pedig Timothy Snyder szintén 2019-es könyve ír részletesen Oroszország kapcsán. Snyder szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök egy fasiszta filozófustól vette át, majd fejlesztette tökélyre ezt a módszert/elméletet, melynek lényege, hogy a nemzet egy hős és ártatlan áldozat, amit folyamatosan támadnak a gonosz erők, amelyek ellen csak a korrupt és erőszakos rezsim – élén a vezérrel – képes védelmet nyújtani.

Finchelstein a kötetben párhuzamot von a fasiszták és a mai populista politikusok között. Szerinte a populizmus is erről a tőről fakad, a populisták szintén kiválasztottnak és tévedhetetlennek hiszik magukat. Emiatt van az, hogy a nekik nem tetsző dolgokat álhírnek és az őket “támadó” erők ármánykodásának bélyegzik, mert nem a bizonyítékokkal alátámasztott dolgokat tartják igazságnak, hanem a saját gondolataikat és vágyaikat hiszik valamiféle felsőbbrendű, szent igazságnak, amihez a világnak idomulnia kell.

“A populizmus nem más, mint a demokráciához igazított fasizmus.”

Valóban van hasonlóság a fasiszták és az erősen nacionalista mai populisták között, erről már Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológiaprofesszorának magyarul 2018-ban megjelent könyvében is olvashattunk. Müller több jelenkori példát, köztük Orbán Viktor magyar miniszterelnököt is felsorolva arról írt, hogy “A populisták alaptézise az is, hogy aki nem támogatja szívvel-lélekkel a populista pártot, eleve nem tartozik a valódi néphez.”; de a népet sokszínűsége (férfiak, nők, heterók, melegek, idősek, fiatalok stb.) ellenére egységes masszaként kezelik, és azt hirdetik, hogy tudják is, hogy mit akar ez a bizonyos nép, aminek az érdekeit senki más, csak ők képviselik.

A fasiszta hazugságok eredetét és okát boncolgató Finchelstein-kötet ugyan nem könnyű, történelmi példákkal és hivatkozásokkal teletűzdelt elméleti olvasmány, de fontos és ajánlott mindazoknak, akik szeretnék megérteni ezt a fajta kifacsart gondolkodást. Könnyű a fasisztákat és a nyomukban lépkedőket cinikus hazudozóknak vagy egyenesen bolondnak nevezni, és egy brit hírszerzési jelentés szerint Hitlernek tényleg pszichés problémája, Messiás-komplexusa volt, de a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak.

“A fasiszták nem pusztán cinikus hazudozók voltak – maguk is hinni akartak, és hittek is a hazugságokban.”

Egy (képzelt) küldetéstudattal rendelkező vezér önmagában kevés ahhoz, hogy hatalomra kerüljön, és borzalmas dolgokat vigyen véghez. Szükség van a benne vakon hívő, és legabszurdabb gondolatait, legnyilvánvalóbb hazugságait is kritika nélkül elfogadó követőkre is ahhoz, hogy megvalósíthassa, amit akar. Finchelstein azt elemzi, hogy a fasiszták miért csapták be önmagukat is, miért a realitásnak ellentmondó ködös ideológiának hittek a saját szemük és a tények helyett. Röviden: mert ez a legkönnyebb – hinni egy elképzelt szép álomban, amiért nem kell tenni semmit, majd az erős vezér elintéz mindent. Ezt a témát boncolgatja egyébként Yuval Noah Harari tavaly megjelent, nacionalizmusról szóló könyve is.

Erdélyi Katalin

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom