Egy bátor brit hírszerző, aki megpróbálta megakadályozni az iraki háborút

Katharine Gun brit hírszerző 2003-ban kiszivárogtatott a sajtónak egy törvénytelen akcióról szóló titkos iratot, hogy ezzel megakadályozza az iraki háborút. Nem sikerült neki, és bíróság elé is állították, de Tony Blair kormánya később inkább visszalépett a pertől, mint bebizonyítsa, hogy Nagy-Britannia törvényesen lépett hadba az USA oldalán. Az erről szóló könyv most jelent meg először magyarul, és már mozifilmen is látható a kemény erkölcsi kérdéseket feszegető történet.

Marcia Mitchell újságíróként kezdte a pályáját, férje, Tom pedig 17 évig volt az FBI (az Amerikai Egyesült Államok szövetségi szintű nyomozószerve) különleges ügynöke. Kettejük hírszerzői és írói tapasztalatának első gyümölcse a Szovjetuniónak kémkedő Judith Coplon történetét dolgozta fel, és második közös könyvük is hasonló, de mégis teljesen más témával foglalkozik. A Katharine Gun történetéről szóló kötet először 2008-ban jelent meg, majd 2019-ben másodszor, és ezt követően magyarra is lefordították.

Marcia Mitchell – Thomas Mitchell: Egy kém az iraki háború ellen
2020, Athenaeum Kiadó
292 oldal, 3999 Ft

Katharine Gun a brit hírszerzés egyik kevésbé ismert szervezeténél, a Kormányzati Hírközlési Központnál (Government Communications Headquarters, GCHQ) dolgozott fordítóként, amikor 2003-ban kiszivárogtatott egy fontos iratot, mert abban bízott, hogy így megakadályozhatja az iraki háborút – vagy legalábbis azt, hogy Nagy-Britannia részt vegyen benne az Egyesült Államok oldalán.

George Bush amerikai elnök ekkor már rég szorgalmazta az invázió megindítását arra hivatkozva, hogy Szaddam Husszein iraki elnöknek tömegpusztító fegyverei vannak, és Tony Blair angol miniszterelnök erősen hajlott rá, hogy az USA partnere legyen Irak lerohanásában. Hiányzott azonban a háború megindításának legitimációja, az ENSZ Biztonsági Tanácsának rábólintása.

Az irat, amit Katharine Gun és munkatársai kaptak, az amerikai titkosszolgálattól (National Security Agency, NSA) jött, és arra kérte a GCHQ-t, hogy segítsen megszerezni a háborút jóváhagyó támogató szavazatokat: az ENSZ BT tagjainak lehallgatásával keressenek olyan információkat, amikkel megzsarolhatók.

Az egyértelműen törvénytelen és emellett meglehetősen gusztustalan kérést nem vette be Katharine gyomra, ezért némi vívódás után kiszivárogtatta az iratot, ami pár kör megtétele után megjelent a londoni Observer lapban. Természetesen óriási botrány lett, ám a háborút nem akadályozta meg, a nőt pedig letartóztatták és vád alá helyezték az irat kiszivárogtatása miatt. Védői azonban merészet húzva kérték az államtól a háború törvényességét igazoló dokumentumok becsatolását, és ezzel nyertek: a kormány visszalépett a pertől, a nőt felmentették a vádak alól.

Katharine Gun nagy népszerűségnek örvendett a hazájában, hogy ki mert állni az igazságérzete mellett, és még a bíróságról kisétálva, hosszú hányattatások után is azt nyilatkozta, hogy újra megtenné. Ráadásul a férje bevándorló, és a pere alatt az ő kitoloncolásának belebegtetésével is próbáltak nyomást gyakorolni a nőre, de ezzel sem tudták megtörni, és a házasságuk is csak erősödött a viszontagságoktól.

Adott tehát egy nagyon érdekes történet tele morális kérdésekkel és érzelmekkel, ahol egy gyenge szőke nő áll szemben gátlástalan politikusokkal, dörzsölt hírszerzőkkel, cinikus ügyvédekkel, és bár nem könnyen, de térdre kényszeríti őket. Habár a háborút nem tudta megakadályozni, bebizonyította, hogy nem ő a rossz, amiért kiszivárogtatta az NSA-iratot, hanem az a baj, hogy az egyáltalán megszületett.

Sajnos a könyv nem tudta kihasználni a Katharine Gun történetében rejlő lehetőségeket, egyszerre elkapkodott és vontatott. Magát a cselekményt néhány oldalon elintézi, a többin pedig hosszas jogászi és morális fejtegetésekbe bonyolódik, és a Katharine ellen folytatott eljárásra helyezi a hangsúlyt. Emellett áthatja a szerzők véleménye, nem objektív, hanem erősen részrehajló, és ráadásul semmivel alá nem támasztott sejtetések is bőven akadnak benne.

Erősen rontja az élvezeti értékét az a fordítói hiba is, hogy az eredetiben használt whistleblower szó végig tükörfordítva, sípfújóként szerepel benne. Amikor először olvastam a kötetben, kellett egy pillanat, mire leesett, miről van szó, de nagyon elszomorító, hogy ez így nyomdába került – következetesen ismételve egy olyan szót, amit nem is használunk a magyarban, de arra meg pláne nem, amire az angol. Bár a magyar nyelvben nincs pontos megfelelője a whistleblower-nek, de ha szivárogtatónak, vagy visszaélést leleplezőnek fordították volna, sokkal szerencsésebb és érthetőbb lett volna.

Általában először olvasom el a könyvet, és utána nézem meg az abból készült filmet, és még így is gyakran csalódás ér, hiszen egy moziban nem lehet annyira árnyalni a szereplők karakterét, bemutatni a gondolataikat, vagy akár csak egy helyszínt, mint írásban. Most azonban szerencsére fordítva történt: egyik este filmet keresve találtam és megnéztem egyet, aminek a leírása láttán ugyan gyanús volt, hogy a könyvverziója ott áll a polcomon az elolvasandó-kupacban, de nem érdekelt, kell a kivétel.

És milyen jól tettem: a könyvből a világsztár Keira Knightley főszereplésével készült filmnek köszönhetően nem az maradt meg bennem Katherine Gun története kapcsán, hogy egy nyögvenyelős olvasmány, hanem az, hogy milyen bátor nő, ki mert állni az igaza mellett, a kormány ellen, és mennyi jó ember volt, aki segített neki.

A Hivatali titkok című film kitér Katherine és férje kapcsolatára, a nő gondolkodására (“Nem a brit kormánynak dolgozom, hanem a brit embereknek”), a kiszivárogtatott iratot közlő Observer belső vívódásaira (“Mi nem Tony Blair reklámügynöksége vagyunk, hanem egy újság!”), és számtalan egyéb részletre, amitől a sztori átélhetővé és átérezhetővé válik. Ha nem láttam volna a filmet, talán nem is emlékeznék már Katharine Gunra, mert a könyv a remek alapanyag ellenére nem tudott magával ragadni –  de persze nem vagyunk egyformák, biztos sok olvasónak meg pont így fog tetszeni. Akárhogy is, Gun történetét érdemes megismerni.

Erdélyi Katalin