Tudományos sorosizmus: „A nagy terv” című könyv adós marad a nagy tervvel

A 2018-as kampányhoz képest az utóbbi időben kevéssé jelenik meg a magyar kormány kommunikációjában Soros György, egy most megjelent kötetben azonban újra előkerült a Soros-terv. Elolvastuk Schmidt Mária, Békés Márton, G. Fodor Gábor és más kormánypárti szerzők írásait tartalmazó könyvet, A nagy tervet, amely az „Operation Soros” leleplezését ígéri.

Az „Operation Soros, vagyis a Soros-hadművelet olyan nyílt és fedett akciók sokaságából áll, amelyek alapvetően meg akarják változtatni a közép- és kelet-európai térséget. (…) Mindent fel akar számolni, alá akar ásni, amiért a 20. században milliók ontották a vérüket: a demokráciát, a szabadságot, az önrendelkezést és a nemzeti szuverenitást. (…) Az egész világot behálózó szervezetei mostanra identitásunk alapjait is meg akarják rendíteni. Át akarják nevelni a gyermekeinket, szét akarják rombolni a családjainkat, el akarják venni a hazánkat” – fogalmaz drámaian a most megjelent könyv ajánlója.

A kötet, amely címében a magyar származású milliárdos újabb „nagy tervének” leleplezését ígéri, a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány adta ki, amelynek kuratóriumi elnöke a Terror Háza igazgatója, Schmidt Mária, és amelyik 2019-ben 5,5 milliárd forintot kapott működésre a magyar kormánytól.

A Nagy Terv – A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában

szerk. Békés Márton, KKETTK Közalapítvány, 2021.

Homályos terv

Műfaját tekintve A nagy terv nem monográfia, hanem több szerző (köztük Schmidt Mária, Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, Deák Dániel, a XXI. Század Intézet elemzője, G. Fodor Gábor, a Századvég Alapítvány stratégiai igazgatója) írásainak gyűjteménye. A munkák vegyes képet mutatnak, egy részük forráshivatkozásokkal ellátott tanulmány, más részük nagyrészt források nélküli esszé, publicisztika vagy éppen politikai pamflet.

Ezek összegyűjtésével a könyv alapvetően három dologról próbál szólni: egyrészt krónikaszerűen igyekszik felsorolni a Soros-alapítványok által támogatott szervezeteket (itt említésre kerül az Átlátszó is, aminek valóban az egyik, bár nem legnagyobb donora a Nyílt Társadalom Alapítványok) és személyeket, valamint azok tevékenységeit, másrészt bemutatni Soros György személyes nézeteit, amelyek az adományozásait motiválják, harmadrészt pedig (Soroséval szembeállítva) az Orbán-kormány ideológiáját ismertetni. A könyv kétségkívül az utóbbi témában a legkövetkezetesebb.

Amivel a kötet nagyrészt adós marad, az éppen a címben említett „nagy terv” leleplezése. Bár a szerzők bemutatják, szerintük hogyan növelte Soros a saját befolyását az egyes országokban, ám a példák nem állnak össze teljes egésszé. A könyv végére nem derül ki pontosan, hogy mindezzel mit is akar elérni a 91 éves üzletember, már az általa nyíltan vallott célon (az úgynevezett nyílt társadalom erősítésén) kívül.

Soros a könyv egyes fejezeteiben csak saját gazdagodása érdekében lép fel, máskor amerikai geopolitikai érdekeket képvisel. Néhol a globális nagytőke szálláscsinálójaként jelenik meg, majd nem sokkal később a „neomarxizmus” terjesztőjeként bukkan fel.

Nagy terv helyett a könyv inkább egy módszertant mutat be, amellyel a szerzők szerint Soros politikai és pénzügyi befolyást szerzett. Schmidt Mária bevezetője egyből le is írja, és példával illusztrálja is a módszert, amit szerinte Soros és hálózat „mindenhol” alkalmaz: Soros először pénzadományaival befolyást vásárol a pénzügyi, értelmiségi világban,  ezután aktivista, civil és politikai hálózatot alakít ki, ennek segítségével nyugtalanságot szít, „utcai harcosaival” meggyengíti a regnáló hatalmat, amíg „polgárháborút, vallásháborút, határvillongást, gazdasági válságot, pénzügyi összeomlást” nem idéz elő, míg végül „rendcsináló szerepében” lép fel, és közben megszerzi a teljes politikai gazdasági-befolyást a kinézett országban.

A Terror Háza igazgatója bevezetőben a koszovói ENSZ-beavatkozáson keresztül mutatja be a „Soros-recept” működését a gyakorlatban. Egyébként ugyanezt mutatta be egy 2017-es esszéjében is archetipikus példaként a globális „Soros-hálózat” működésére, érdemes tehát közelebbről is megvizsgálni az esetet.

Valóban így történt?

Schmidt Mária azt sugallja: az 1999-es koszovói NATO-ENSZ-beavatkozásban nagy szerepet játszott Soros és az általa alapított elemzőintézet, az International Crisis Group (ICG). Mint írja: az ICG 1999-ben tanulmányt tett közzé, amelyben a koszovói Trepca bányákról írtak. A nehézfém-bányákból és ipari létesítményekből álló komplexumot az ICG „Koszovó berlini falaként” jellemezte, amely az albánok elnyomásának régi szimbóluma, bírálta azok elhanyagoltságát és a rossz munkakörülményeket, és amellett érvelt, hogy Koszovó jövője szempontjából kulcsfontosságú a termelés felfuttatása. „Aztán kitört a koszovói háború” – írja.

A szerző így folytatja: a koszovói ENSZ-misszió vezetője, Bernard Kouchner, a „Soros által pénzelt Orvosok Határok Nélkül mozgalomból jött” mint annak társalapítója. Kouchner szintén arra jutott, hogy a bányákban végzett munka ártalmas az egészségre, „főleg ami – állította – a gyerekeket és terhes anyákat illeti”, ezért „az ENSZ-erők haladéktalanul kisajátították a bányákat és a feldolgozóüzemeket, majd nagyvonalú gesztussal minden koszovói tulajdont”. Ezután nem sokkal Soros György magánbefektető cége kapott lehetőséget arra, hogy 50 millió dollárt fektessen be a területen, „lett tehát finanszírozás Zvecanban”.

A bevezető tehát azt sugallja: Soros már előre kinézett magának egy jó befektetést Koszovóban, majd egy névleg független szervezete segítségével felépített bábját használta fel, hogy hamis humanitárius okokra hivatkozva elvégezze a piszkos munkát, azaz Koszovó megszállását és a kincset érő bányák kisajátítását, mindebből végül ő maga nyerészkedhetett.

Valóban így történt? Ezt a kérdést gyakran érdemes feltenni a könyv (illetve bármi más) olvasása során. A koszovói esetben azt találjuk, hogy az IGC idézett tanulmánya valójában 1999 novemberében jelent meg, több mint fél évvel a koszovói NATO-hadműveletek kezdete (március 23.) után. Maga a tanulmány is utal bombázásokra, illetve a szerb hadsereg után bevonuló, 1999 júniusában létrehozott ENSZ békefenntartó misszióra (UNMIK).

A bányák kérdésének egyébként vajmi kevés köze volt a háború kirobbanásához, annál több volt viszont az albán szakadárok és a jugoszláv hadsereg közötti összecsapásoknak és a sokszor civilek lemészárlásában kicsúsosodó megtorlásoknak. Az iparvidék hovatartozása, állapota, a dolgozók összetétele már régóta vitás kérdéseknek számítottak, ezek megoldását feladatként megörökölte az irányítást átvevő ENSZ-misszió (ami igazából máig nem sikerült), erre reflektált az ICG tanulmánya is.

Soros tényleg kifizette volna a magyar államadósságot?

A szerző azt sejteti, hogy az ENSZ-misszió vezetőjét, Bernard Kouchnert Soros mozgatta a háttérből, ezt mutatja Kouchner előélete az Orvosok Határok Nélkül szervezetben.

Az Orvosok Határok Nélkül valójában nagy múltú, a Vörös Kereszthez hasonló munkát végző segélyszervezet, amelyet 1971-ben alapítottak, jóval a Soros-alapítvány megalakulása (1993) előtt. Arra, hogy a Nyílt Társadalom Alapítványok (OSF) finanszírozta a szervezetet, legkorábban 2009-ből találunk utalást. Arra, hogy korábban lett volna kapcsolat a két szervezet között, Schmidt Mária sem idézett bizonyító forrást.

2000-ben az ENSZ-misszió átvette a civil adminisztrációt a belgrádi Milosevic-kormányától (amely előzőleg több emberiség elleni bűncselekményt követett el a régióban) a korábbi Koszovó és Metóhia Autonóm Tartományban, ami később a független Koszovói Köztársasággá vált. Ennek részeként értelemszerűen az állami vállalatok (nem minden koszovói tulajdon) feletti kontroll is az UNMIK-hoz került.

A Trepca bányák kezdetben egy belgrádi székhelyű, szerb vezetésű részvénytársaság irányítása alatt maradtak, de később a békefenntartók (hasonlóan az ICG javaslatához) valóban átvették a bányák feletti irányítást, miután az üzemeltetők nem voltak hajlandók javításokat végrehajtani a környezetszennyezés csökkentése érdekében. Későbbi európai uniós hátterű vizsgálatok megállapították, hogy a háború után mintegy 600, a bánya környékén elhelyezett belső menekült szenvedett ólommérgezést, kár lenne tehát a környezetszennyezést mondvacsinált indoknak nevezni az iparterület kisajátítására.

Szintén 2000-ben történet, hogy az Egyesült Államok egyik pénzügyi intézménye, az Overseas Private Investment Corporation létrehozott egy balkáni befektetési alapot, amelynek menedzselésére valóban Soros alapkezelőjét, a Soros Private Funds Managementet kérték fel.

Azonban a 150 millió dolláros alap (ebből 50 millió dollár a Soros-féle alap önrésze volt) koszovói projektekbe nem fektethetett be, legalábbis az amerikai külügyminisztérium akkori közleményében azt írták, hogy az Albánia, Bulgária, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Románia, Szlovénia, Montenegró és Törökország piacain működhet; Koszovó vagy az akkor még papíron Koszovó anyaországa, Kis-Jugoszlávia nem szerepelt a listán.

A Trepca bányák hovatartozása máig vita tárgyát képezi Koszovó és Szerbia között, emiatt a komplexumot a mai napig nem nyitották meg a külföldi tőke előtt, így a termelésből sem Soros, sem más befektető nem profitálhatott sem akkor, sem azóta.

A bevezető számtalan további, hasonlóan meredek, de alá nem támasztott állítással folytatódik: Magyarország kapcsán azt írja, hogy Soros a rendszerváltás után felajánlotta, hogy kifizeti a teljes magyar államadósságot, cserébe „a magyar ipar színe-javának átengedését kérte”. A magyar államadósság 1989-ben több mint 20 milliárd USD volt, Soros vagyona ekkoriban még ezt meg sem közelítette; a korabeli sajtóban nem volt utalás arra, hogy Soros hasonló ajánlatot tett volna a magyar államadóssággal kapcsolatban, az értesülés valószínűleg ebből az internetes körlevélből származik.

Később azt írja, a baloldali pártok ma mindenhol azokat az ügyeket támogatják, amelyeket a Soros-alapítványok is, „Soros tehát foglyul ejtette a baloldalt”. Schmidt Mária végül a 2015-ös menekülthullámtól a fergusoni zavargásokon át a katalán függetlenségi mozgalomig mindenért személyesen Sorost teszi felelőssé, és hozzáteszi: mostani célja elsősorban az EU felbomlasztása.

Már a Wikipédia is Sorosé

A bevezető itt tárgyalt tévedéseihez hasonlóan hamis tényállítások a kötet későbbi részeiben is előfordulnak, bár nem annyira zavaró módon és nem akkora sűrűségben. Gyakori, hogy a könyvben megfogalmazott különösen súlyos vádakat a szerzők nem támasztják alá forráshivatkozásokkal. Pogrányi Lovas Miklós az általa jegyzett fejezetben például több ismert, OSF-támogatást kapó civil szervezet felsorolása után azt írja:

Soros „kiterjesztette befolyását a Wikipédiára is, amelynek tartalmait a Google az első helyen jeleníti meg”, és amelynek „célja a szisztematikus gondolkodás és tekintély kiiktatása, mégpedig nemzeti és demokratikus keretek között nem ellenőrizhető módon”.

Ezzel valószínűleg arra utal, hogy az OSF 2018-ban kétmillió dollárt adományozott a Wikipediát kiadó alapítványnak – ez az összeg valójában a Wikimedia éves bevételének kevesebb mint 2 százalékát tette ki, és az enciklopédiát továbbra is bárki szerkesztheti, változatlan felhasználói feltételek mellett.

Ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy Soros világnézete az évek során átalakult, neoliberálisból „neomarxistává” vált – ez a vonal később nem kerül elő a könyvben.

A szerzők könnyedén neveznek szereplőket Soros eszközének, ha azok akár csak közvetett módon a milliárdoshoz köthetők, sokszor figyelmen kívül hagyva, hogy egy-egy személynek vagy szervezetnek milyen saját motivációi és érdekei lehetnek, vagy hogy milyen más érdekkörök támogatása befolyásolhatja a döntéseiket.

Az OSF közel harminc év alatt, közvetlenül és közvetve több száz NGO-nak juttatott pénzt világszerte, amelyeknél több tízezer ember dolgozott. Így inkább az lenne a meglepő, ha ezek közül senki sem jutott volna idővel szerephez politikai eseményekben. Abból, hogy valakitől több személyen és szervezeten keresztül eljuthatunk Soros Györgyig (lásd lentebb Laura Codruța Kövesi román ügyész példáját, illetve az egyik, a könyvben többször hivatkozott szerző, Emily Tamkin értékelését), még nem következik az, hogy az illető szolgai alázattal követné az ő utasításait.

A bevezető után a szerkesztő Békés Márton által jegyzett fejezet mutatja be Soros előéletét, filantróp tevékenységének kezdeteit, nagyrészt az üzletemberrel készült interjúk alapján. Békés kitér Soros kapcsolatára Karl Popper filozófiájával –

Soros magát Popper követőjének tartja, alapítványai céljául az általa leírt nyílt (szabadpiacos, politikailag liberális) társadalom elérését jelöli meg.

A fejezet a Soros-alapítvány magyarországi és a volt keleti blokkra jellemző tevékenységének bemutatásával folytatódik, amely már a rendszerváltás előtt elkezdődött, az MSZMP reformpolitikusainak jóváhagyásával.

Felsorolja, milyen civil szervezeteket és politikai pártokat támogatott (köztük a Fideszt is), hogy mely szervezetek munkatársaiból lettek később politikusok. Mint írja: Soros célja nyilvánvalóan a zárt társadalmi rendszernek tartott kommunista pártállamok felszámolása és az országok „kinyitása” volt.

A „zárt társadalmak” is lehetnek instabilak

A fejezet a bevezetőhöz képest kimondottan tényszerű, forrásokkal megtámogatott írás, azonban nem támasztja alá azt, amit a könyvben máshol a „Soros-recept” részeként mutatnak be, például a szándékos, erőszakos destabilizációt. A Soros-alapítványok kifejezetten úgy jelennek meg, mint amelyek támogatták a kelet-európai rendszerváltásokra jellemző, alapvetően békés átmenetet.

A kötet további részeire szintén jellemzőek a hasonló ellentmondások: a Pogrányi Lovas Miklós által jegyzett fejezetben azt olvashatjuk, hogy a Soroshoz hasonló spekulánsok előszeretettel gyengítik a „nemzeti-konzervatív” kormányokat, mivel a vagyonukat váratlan helyzetekben tudják leginkább gyarapítani, így nem szolgálja az érdekeiket a „rendre, stabilitásra és nemzeti érdekekre” alapozott politika. Máshol ugyanez a dinamika a „lokális” és „globális” erők harcaként jelenik meg.

A könyv fontos feltevése, hogy a jobboldali, nacionalista és a nyílt társadalom eszméjét elutasító kormányok – amelyek persze párhuzamba állíthatók az Orbán-kormánnyal – alapállapota a béke és stabilitás, amibe rendre kívülről zavar be a Soros-hálózat.

Csakhogy ezt például olyasmikkel illusztrálják, mint például a szlovákiai Vladimír Meciar-kormány és annak bukása. A szerzők szerint ebben az esetben is a Soros-hálózat buktatott meg egy jobboldali kormányt. Ám Meciart ők is „irracionálisan magyarellenesnek” nevezik, miközben arról hallgatnak, hogy Meciar regnálásának nagy részét végigkísérte a politikai erőszak, a szervezett bűnözés és a politika összefonódása, valamint az állami vagyon korrupt privatizációja.

Attól még, hogy Soros is támogat egy megmozdulást, még nem lesz mindenki az ő bábja

A három szerző, Bíró András, Kosztur András és Matyi Tamás által jegyzett fejezet Emily Tamkin The Influence of Soros című könyvére hivatkozva írja: Soros maga is beszélt arról, hogy „közvetlen” szerepe volt Meciar elmozdításában. Takmin könyvében valóban idézi az üzletember egy írását, amely szerint „az alapítványom hozzájárult a demokratikus rezsimváltáshoz Szlovákiában, 1998-ban”. (Tamkin könyvéről egyébként magyarul a Mércén jelent meg kritika.)

Ezután egy, a Meciar-ellenes megmozdulásokban résztvevő aktivistát idéz, aki úgy emlékszik, „nem volt különösen aktív” a Soros-alapítvány az ottani fordulat idején. Tamkin máshol azt írja, Soros az egyike volt a szlovákiai civil szférát támogató forrásoknak több más, amerikai és nyugat-európai hátterű alapítvány mellett, de nem a legjelentősebb. „Az OSF nem játszott központi szerepet a kampányokban, és az OSF sem tekintette a kampányokat központi jelentőségűnek” – áll a hivatkozott könyvben.

Meciar propagandája azonban (vezető politikusok közül elsőként) Sorost tette meg bűnbaknak, részben, mert ismert médiaszereplő volt, részben pedig azért, mert személye alkalmas volt az antiszemita és magyarellenes hangulatkeltésre. Tamkin azt írja: Meciar állításával szemben azonban

„nem Meciar és Soros állt szemben, hanem Meciar és a szlovák emberek, akiknek maguk voltak felelősek a cselekedeteikért, céljaik a sajátjaik voltak, de többek között Soros és az OSF is támogatta őket”.

Visszatérve A nagy tervre: a könyv Románia és Soros viszonyáról szóló részében szintén arról olvashatunk, hogy Sorost főleg olyan szélsőséges politikai erők kritizálták, mint a Nagy Románia Párt vagy a magyarellenességéről hírhed Gheorghe Funar kolozsvári polgármester, akik azzal is vádolták a milliárdost, hogy Erdély visszacsatolására törekszik. A közelmúlt romániai eseményei közül pedig a szociáldemokrata Victor Ponta 2015-ös megbuktatását nevezik Soros művének, nem említve a miniszterelnök plágium-ügyét és a Colectiv-klubban történt tűzesetet.

Ezért ne csalatkozz az Európai Ügyészséghez!

A Romániáról szóló rész egyébként arra fut ki, hogy miért kell elutasítani az Európai Ügyészséget. Ennek vezetője jelenleg Laura Codruța Kövesi, aki korábban a román Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) vezetője volt.

Őt a szerzők Soroshoz kötik, de igen gyenge szállal: mint írják, Kövesit még 2006-ban egy olyan igazságügy-miniszter, Monica Macovei nevezte ki főügyésznek, aki korábban a Nyílt Társadalom Alapítványok munkatársa volt.

A romániai Korrupcióellenes Ügyészségről a könyv azt írja: vádjai rendre elbuknak a bíróságok előtt. Valójában az ügyészség által indított, 2015-ben lezárt ügyek 90 százaléka elmarasztaló ítélettel végződött, és közvélemény-kutatások szerint az egyik legmegbízhatóbbnak tartott állami intézmény Romániában.

Soros és az amerikai külstratégia: érdekes, de alig érintett téma

Szintén többször előkerül a kötetben Slobodan Milosevic rezsimjének megbuktatása mint Soros által mozgatott „puha puccs” – Milosevic nacionalista kormányzása azonban már jóval azelőtt véres polgárháborúhoz vezetett, hogy Soros egyáltalán képbe kerülhetett volna. A jugoszláv rezsim megdöntését a kötet szerint az üzletember az Otpor (ellenállás) diákmozgalom támogatásával rendezte meg.

A belgrádi úgynevezett bulldózeres forradalom után nyilvánosságra került ugyan, hogy az Otpor komoly összegeket kapott amerikai szervezetektől, ám a Soros-alapítvány nem volt ezek között.

Ehelyett három, az amerikai kormányhoz és a kongresszushoz kötődő ügynökség bukkant fel, a National Endowment for Democracy, a Republikánus Párthoz közel álló International Republican Institute és a kormányzati USAID.

Több alapja van annak, ahogy a könyv a grúziai és ukrajnai „színes” forradalmak kapcsán vezeti le a Soros-szálat, amelyekben valóban részt vettek olyan civil szervezetek, amelyeket az OSF támogatott. A Soros-alapítvány szerepét különösen a grúz rózsás forradalom kapcsán lehet kiemelni (ezt teszi például Emily Tamkin könyve is), hiszen a grúziai OSF támogatta a Kmara (Elég!) ifjúsági mozgalom megalakulását, amely szerepet játszott Eduard Sevardnadze posztkommunista rezsimjének megdöntésében.

Talán náluk is jelentősebb szerepet játszott az eseményekben a USAID (amely szlovákiai NGO-kat is támogatott Meciar bukása előtt) és az általa támogatott Eurasia Foundation, valamint egy magasrangú amerikai diplomata, James Baker volt külügyminiszter nyomásgyakorlása is, akit személyesen George W. Bush elnök küldött a kaukázusi országba, hogy tárgyaljon a kormánnyal és az ellenzékkel is; a fordulat után hatalomra kerülő Szakasvili-kormány elődjénél határozottabban nyugatbarát politikába kezdett, deklarálta, hogy célja Grúzia NATO- és EU-integrációja.

A könyv egy helyen utal rá, hogy a Soros-alapítványok az amerikai geopolitikai érdekekkel megegyező célokat követnek, de ezt a vonalat egyik szerző sem vizsgálja meg közelebbről – pedig a rózsás forradalom alapján talán izgalmasabb lett volna jobban megnézni az összefüggést az amerikai külstratégia és a Nyílt Társadalom Alapítványok tevékenysége között.

Tudományos sorosizmus

A könyv talán legérdekesebb fejezetei azok, amelyek Soros és a Nyílt Társadalom Alapítványok ideológiáját elemzik – már csak azért is, mert ezzel akarva akaratlanul a Fidesz (vagy legalábbis a Fidesz-holdudvarának) ideológiáját is bemutatják. Soros idézett írásaiban sokszor megjelenik a „cáfolhatósági kritérium” Poppertől átvett fogalma, amely tulajdonképpen a tudományos módszertan egyfajta alkalmazása: eszerint a filozófiai elméleteket szintén empirikus úton kell tesztelni, meg kell próbálni cáfolni ahhoz, hogy igazságtartalmát próbára tegyük.

Nagy Ervin A nagy terv általa írt fejezetében azt írja: Soros ezt az elméletet alkalmazza a társadalmakra is, szerinte a fennálló politikai-társadalmi rendszereket kell (azok hibáira rámutatva) hasonlóan „folyamatosan nyomás alá helyezni” a fejlődés érdekében.

Szintén idézi Soros kijelentéseit a „gyarlóság” fogalmáról, ami leegyszerűsítve azt jelenti: az ember tudása véges, ezért a legideálisabb társadalmi állapot akkor érhető el, ha van helye „kísérletezni”, ami a szabadságjogok minél nagyobb kiteljesedésével segíthető elő.

Ugyanezt a gondolatmenetet viszi tovább G. Fodor Gábor a könyv utószavában: „Sorosnak az a célja, hogy felnyissa a zárt társadalmakat, vagyis a fennálló politikai berendezkedéseket, a módszer értelmében ehhez fel kell mutatni azok cáfolatát. Azzal, hogy cáfolom, már nyitom is.” G. Fodor ezután az Orbán-kormánnyal kapcsolatos bírálatokat idézi:

„Hiába áll a fennálló politikai rend mögött társadalmi felhatalmazás (demokratikus választáson elért többség), ha az adott politikai rend nem állja ki a politikai falszifikáció próbáját, és ahhoz, hogy ne állja ki, elég mindössze egy cáfolatként szolgáló példa: baj van a jogállamisággal, vagy a médiaviszonyokkal, vagy éppen a bírói függetlenséggel, és így tovább.”

Kifogásolja, hogy „Sorost”, akivel a kormány kritikusait azonosítja, nem az igazolás foglalkoztatja, vagyis az, hogy a párt választást nyert, hanem a cáfolat, vagyis a jogsértések és más hiányosságok. Ha már cáfolat: azt egyébként Orbán Viktor volt tanácsadója nem igyekszik cáfolni, hogy baj lenne a jogállamisággal vagy a médiaviszonyokkal, állítása csupán annyi, hogy mivel a Fidesz-KDNP választást nyert, ezek a kritikák sem legitimek.

A ki nem mondott feltételezés ezek mögött a sorok mögött az, hogy a választási győzelem gyakorlatilag bármire feljogosítja a kormányt.

Megfeledkezik arról, hogy az államokat kötik nemzetközi egyezmények, a kormányoknak pedig a választók elvileg nem biankó csekket adnak, hanem egy program végrehajtására adnak felhatalmazást (bár az tény, hogy 2014-től a Fidesz egyszavas hivatalos választási programjai tényleg sokféleképpen értelmezhetők).

Csak a politikusok politizálhatnak

Ezt tovább gondolva később arról ír: egy demokráciában a közhatalom gyakorlásához választásokon kell résztvenni, szerinte a politikában való részvételre ez adja felhatalmazást, határait pedig a nemzeti szuverenitás adja. A civil szervezetek tevékenysége is politizálás, azonban nem legitim, hiszen ezek nem mérettetik meg magukat választásokon, így azzal, hogy mégis politikát gyakorolnak, megsértik a demokrácia és szuverenitás elveit, különösen, ha ezek mögött külföldi támogatás is áll.

G. Fodor sajátos módon egyenlőségjelet tesz a közhatalom és a politizálás között: valójában a demokratikus államokban a pártok a közhatalom gyakorlásáért indulnak a választásokon, vagyis azért, hogy a parlamentben szavazhassanak törvényekről, vagy kormányra kerülve végrehajtsák azokat. A nem közjogi értelemben vett politizálás joga ugyanakkor nem a választáson való részvételhez kötött.

Hiszen ha például a civil szervezetek kampányai sértik a megválasztott politikusok legitimitását, miért ne lehetne ugyanezt elmondani akkor, ha például szakszervezetek tüntetést szerveznek? Vagy, hogy egy vállalkozó saját pénzéből lapot indíthasson, hogy közölje politikai véleményét? Hiszen őket sem választotta meg senki erre a szerepre.

G. Fodor nem tér ki arra sem, mennyiben más, ha egy országban a szövetséges államokhoz köthető szervezetek erősítik befolyásukat (például Magyarország esetében más NATO- és EU-tagállamokban székelő NGO-k, éppen úgy, ahogy az Orbán-kormány teszi az egyes szomszédos államokban), mint amikor rivális nagyhatalmak teszik ugyanezt (például Kína vagy Oroszország az Európai Unióban).

A könyvből olyan állam vágyképe sejlik fel, ahol a politikába kizárólag egyfajta politikai osztálynak lehet beleszólása: a médiából csak a pártmédia (a kormánypártok, esetleg az ellenzéki pártok saját médiumai) és a pártok által mozgatott civil szervezetek legitimek csak, demokratikus felhatalmazásuknak köszönhetően. Bárki más csak a politikai osztály kegyéből szólhat bele a politikába, például a négyévente tartott választásokon. Ugyanakkor mivel az aktuálisan regnáló kormány felhatalmazása korlátlan, semmi nem akadályozza azt sem, hogy ennek szabályait amennyire csak lehet, a saját érdekeik szerint változtassák meg.

Zubor Zalán

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!