Párizsi hölgyből profi ellenálló lett, akire a Gestapo 5 millió frankos vérdíjat tűzött ki

Nancy Wake még csupán 32 éves volt, amikor véget ért a II. világháború, de addigra már több életútra is elegendő borzalomban volt része. A kivételes bátorságú nő eleinte csak hamis iratokat csempészett a Franciaországból menekülőknek, aztán a brit titkosszolgálat összekötőjeként fegyverekkel látta el a francia ellenállókat, és maga is köztük harcolt. A róla szóló, idén megjelent történelmi regényben azonban nemcsak háborús hőstetteit ismerhetjük meg, hanem őt magát is: a háború előtti gondtalan éveit, az ellenállóvá válás folyamatát és a számára legfontosabbat, férjével való szívmelengető szerelmét.

Ariel Lawhon amerikai írónő első két történelmi regénye (The Wife, the Maid, and the Mistress, 2014; Flight of Dreams, 2016) nem váltott ki különösebb visszhangot, harmadik regénye (I Was Anastasia, 2018) azonban meghozta számára az áttörést: a kötet New York Times Bestseller lett. Lawhon negyedik regénye 2020-ban jelent meg angolul, és idén magyarul is kijött. Ez pedig nem más, mint egy igaz történeten alapuló lebilincselő kötet egy különleges nőről.

Nancy Wake (1912-2011) olyan rendkívüli személyiség volt, hogy már a II. világháború előtti évei is bőven megtöltenének egy könyvet. Egy egyszerű család hatodik gyermekeként született 1912-ben Új-Zélandon, majd 1914-ben átköltöztek Ausztráliába, apjuk pedig  nem sokkal ezután elhagyta őket. Nancy 16 évesen elköltözött otthonról, és ápolónőként kezdett dolgozni, aztán a nagynénjétől örökölt pénzből New Yorkba, majd onnan Londonba utazott. A brit fővárosban elvégzett egy újságíró-tanfolyamot, és egy furfangos trükkel a Hearst-médiabirodalom európai tudósítója lett, ezért Párizsba költözött. Itt kezdődött életének az a szakasza, amiről a regény szól.

Ariel Lawhon: Fedőneve Hélène
Agave Könyvek, 2021.
522 oldal, 4980 Ft.

Nancy Párizsban megtanult franciául – beszélni, írni, olvasni és viselkedni egyaránt. Barátnőzés, kávéház, kiskutya, konyak, csupa könnyedség és vidámság, egy fiatal lány igazi gondtalan életét élte. Közben azonban erősödni kezdett Hitler és a nácizmus, s bár egyelőre még Franciországtól távol történtek egyre rémisztőbb dolgok, Nancy érezte, hogy ők sem ússzák meg.

A Hearst szabadúszó munkatársaként állítólag az egyik első megbízatása 1933-ban az volt, hogy készítsen interjút a frissen megválasztott német kancellárral, Adolf Hitlerrel, 1936-ban pedig tudósított az addigra nácik uralta Németország fővárosában tartott berlini olimpiáról. Ezekre azonban sajnos nincs bizonyíték, mert a Hearst akkoriban a női szerzők nevét egyszerűen nem tüntette fel a cikkek mellett. Nancy a két esemény között (1934-ben) azonban volt Bécsben, ahol látta, ahogy a nácik a zsidókat verik és kínozzák az utcán – elmondása szerint akkor fogadta meg, hogy harcolni fog Hitler eszméi és emberei ellen.

A könyv 1944. február 29-én kezdődik, amikor a nő a brit titkosszolgálat különleges egységének Hélène fedőnevű ügynökeként társával együtt ejtőernyővel kiugrik egy brit bombázórepülőből Franciaországban, hogy az ottani szervezetlen ellenállók egy nagy csoportját felszereljék és kiképezzék a nácik elleni támadásra.

Special Operations Executive (SOE), vagyis Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége volt a hivatalos neve a szervezetnek, aminek Nancy ekkor dolgozott. A SOE kívül esett az államapparátus és a katonaság rendszerén is: alapítója és főnöke maga a miniszterelnök, Winston Churchill volt, aki gerillaakciókkal akarta támogatni a hivatalos hadászati tevékenységet. „Az én minisztériumom az Úriemberhez Nem Méltó Hadviselés Minisztériuma” – mondta Churchill az általa alapított egység módszereiről.

A SOE ugyanis piszkos háborút vívott: a szervezet számára megengedett volt a gyilkosság, robbantás, kínzás, szabotázs, bármi. Churchill célja és víziója az volt, hogy a SOE támogatást nyújt a helyi lázadóknak, és azok „hátulról” támadják és gyengítik Hitler csapatait, amíg a szövetségesek hadserege le nem győzi a nácikat. Ahogy arról korábban egy másik könyv kapcsán írtunk, a SOE számtalan nőt foglalkoztatott, akik képesek voltak franciásan viselkedni, és folyékonyan beszélték a nyelvet, hűek voltak a brit koronához, és gyűlölték a nácikat, egyszerre voltak higgadtak és a vakmerőségig bátrak.

Bátor brit kémnők segítették a francia ellenállást a nácikkal szemben a második világháborúban

Tavaly jelent meg egy amerikai újságírónő könyve azokról a brit nőkről, akik fedett ügynökként dolgoztak Franciaországban a II. világháború idején….

Nancy minden kritériumnak megfelelt a felvételin, hiszen új-zélandi születésűként brit állampolgár volt, ugyanakkor éveket élt Franciaországban, így folyékonyan beszélte a nyelvet, és igazi francia nőként viselkedett, szívből utálta a nácikat, és férfiakat megszégyenítő temperamentuma volt. A rövid kiképzés (lövészet, robbantás, közelharc, puszta kézzel emberölés, rádióüzenet-kódolás és egy hőlégballonból való próbaugrás) után már ment is ejtőernyővel a francia ellenállókhoz. Ahogy a legtöbb nő, ő is egy szeretett személy miatt hagyta ott a viszonylag biztonságos Londont, és vállalta az életveszélyes küldetést.

„Azért akarok visszamenni Franciaországba, mert ott van a férjem.”

Az ellenállók között Madame André néven dolgozó nő határozottságával és bátorságával viszonylag rövid idő alatt kivívta az őt eleinte prostinak és/vagy ostobának tartó rengeteg lázadó tiszteletét, de nagy hasznát vette annak is, hogy korábban a férje megtanította a legocsmányabb káromkodásokra, és a férfiakat is az asztal alá tudta inni. Biciklizni is a férjétől tanult meg, ami szintén jól jött ügynöki feladatai közben: Nancy egyszer 500 kilométert tekert le egy létfontosságú információval, mert nem volt más mód – gyalog túl késő lett volna, autóval csak az ellenállók jártak, akiket kérdés nélkül agyonlőtték a nácik, de egy bicikliző nő Franciaországban nem feltűnő jelenség.

A Londonból éjszakánként érkező fegyver-, ruha- és élelmiszercsomagok fogadása, a lázadók kiképzése, a nácik mozgásának figyelése és rádióadások kódolása közben fokozatos bepillantást nyerünk Nancy Wake háború előtti életébe, és megismerjük a férjét is. Henri Fiocca egy dúsgazdag francia iparmágnás volt, ők ketten 1936-ban ismerkedtek meg, és 1939-ben házasodtak össze. A Nancy önéletrajza és a közreműködésével készült életrajzai alapján készült regény minden lapján átsüt a kettejük közötti elsöprő erejű, igaz szerelem: megtalálták egymásban a másik felüket, és mérhetetlenül boldogok voltak.

Henri pénzének köszönhetően gondtalanul éltek Marseilles-ben, amíg el nem ért oda is a háború, és a férfit – több ezer társához hasonlóan – besorozták a francia hadseregbe. 1940-ben azonban, amikor a nácik áttörték a legfőbb védelemnek tartott erődrendszert, a Maginot-vonalat, a franciák kapituláltak. Henri nem veszett oda a harcokban, hazatérhetett, de Franciaországnak befellegzett: az északi rész a náciké lett, délen pedig a nácibarát kollaboránsok, a Vichy-kormány uralkodott.

Nancy ekkoriban már rég az ellenállásban dolgozott: a brit titkosszolgálattal együttműködve (többnyire a tőlük kapott hamis személyazonossággal) hamis iratokat csempészett Franciaországon belül ide-oda, hogy a nácik elől bujkáló zsidók és egyéb üldözöttek (pl. a szövetségi haderő lezuhant pilótái) Spanyolországon keresztül Angliába menekülhessenek. Ebben a munkában férje is segítette, fizikailag és anyagilag is, emellett persze a nácik is felfigyeltek a tevékenységére, de sosem tudták elkapni a nőt, akinek ezért a Fehér Egér nevet adták.

Amikor a Gestapo már a lakásuk körül szaglászott, Henri unszolására Nancy elmenekült Franciaországból – úgy volt, hogy az üzleti ügyei elrendezése után, néhány nappal később a férje is követi, és Angliában találkoznak. Nancy nem minden bonyodalom nélkül, de Spanyolországon keresztül kijutott, ám hiába várt, Henri nem érkezett meg. Ezért elhatározta, hogy visszamegy és megkeresi. Így lett belőle a SOE ügynöke, akit a főnöke makacsnak és temperamentumosnak nevezett, teljes joggal.

„A seggedbe kelepelő géppuskatűznél semmi sem képes hatékonyabban bebizonyítani, hogy igen, a tornatanárnak igaza volt, tényleg tudsz gyorsabban futni.”

Kétségtelenül hatalmas tűz égett a nőben, alapvetően sem szolid természetéhez pedig jókora pluszlöketet adott a szerelme utáni aggódás. Nancy határozott volt, okos, hetyke és csinos, de úgy káromkodott és ivott, mint egy férfi, ráadásul jó néhányuknál vakmerőbb és elszántabb volt. Nem csoda, hogy egy mosdatlan francia ellenálló egyszer a tetteit elismerve azzal bókolt neki, hogy „pimasz egy ribanc maga, Madame André”.

Minden bizonnyal a nácik is így gondolták, csak talán még cifrábban, mert amikor az ellenállókkal együtt dolgozott, ő, a Fehér Egér lett a Gestapo által legkeresettebb személy, akire 5 millió frankos vérdíjat tűztek ki. De nem tudták elkapni. Ő viszont rengeteg nácit megölt, hogy imádott férjét és szeretett Franciaországukat megmentse tőlük. Társai pedig legjobb tudásuk szerint vigyáztak rá, hiszen ő volt az összeköttetés Londonnal, akinek „szavára fegyverek potyognak az égből”.

Időnként pedig a hadiszállítmányok között ledobtak a brit repülők egy kis dobozt Hélène (Nancy Wake SOE-s neve) felirattal, amiben a nőnek küldtek apróságokat: teát, szappant és rúzst. Az volt ugyanis a titkos fegyvere, amiből bátorságot merített. Amint felkente a vérvörös színt a szájára, máris sokkal magabiztosabbnak és erősebbnek érezte magát.

„– Mi a fenét művel? – kiabál a rádiós.
– Felfegyverkezem.”

Órákig lehetne mesélni Nancy Wake személyiségéről és élményeiről, mert egészen rendkívüli nő volt, olyan igazi kivételes ember, akiben annyi spiritusz van, hogy másoknak is képes erőt adni. A vele együtt dolgozó SOE-s ügynöktársai imádták vidámsága és lendülete miatt, az ellenállók pedig – a kezdeti villongások elmúltával – elfogadták vezetőjüknek. Mindannyian tisztelték a nőt a bátorsága és esze miatt, méltán.

Ariel Lawhon szerencsére a valóságnak megfelelően mutatja be a könyvben, az ivással és a káromkodással együtt, nem próbált belőle szentet faragni. Nem is kell: Nancy Wake pont azért tudott hősies dolgokat véghezvinni, mert olyan volt, amilyen. A kötetben váltakozik a múlt és a jelen idősíkja, a háborús évek és az azokat megelőző gondtalan idők, ennek köszönhetően pedig fokozatosan bomlanak ki a történet szálai. Egy-két mellékszereplő kivételével mindenki valós személy a könyvben, hiszen Lawhon hosszas kutatás után, Nancy Wake önéletrajza és a Nancy közreműködésével készült életrajzai alapján írta. Letehetetlenül izgalmas, ugyanakkor megrendítő olvasmány egy különleges nőről.

Erdélyi Katalin

Címlapkép: Nancy Wake 1945-ben (forrás: Australianwarmemorial)