Szexuális ragadozók az egyházban: „Azt mondta, hogy az Isten a testemet is szereti rajta keresztül”

Perintfalvi Rita Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című könyve egyházi statisztikákra és nemzetközi szakirodalomra támaszkodva tárja fel azokat az okokat és működéseket, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az egyházon belüli, sok esetben gyermekek ellen elkövetett szexuális erőszak rendszerszintűvé váljon. Emellett pedig hangot ad jó pár magyar áldozatnak is, akik sokszor a szégyen és a bűntudat miatt hosszú évekig senkinek nem beszéltek arról, hogy mi történt velük.

Az egyházon belüli szexuális visszaélések az utóbbi években egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak. Elég, ha a 2015-ben megjelent Spotlight című filmre gondolunk, ami egészen az Oscar-díjig jutott, de számos magyar sajtóorgánum (többek között a Partizán és a 444) is elkezdett foglalkozni a témával, így egyre több cikk látott napvilágot, amelyben név nélkül, egyes esetekben pedig akár arccal és névvel vállalta az áldozat, hogy beszél a vele történtekről.

Perintfalvi Rita kötete is ebbe a mintázatba illeszkedik, de az Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban nem csak az áldozatokat szólaltatja meg. A könyv abból a szempontból is hiánypótló, hogy a bántalmazás természetrajzát, a tettesek mozgatórugóit, a rendszerszintű, strukturális problémákat is igyekszik feltérképezni.

Perintfalvi Rita katolikus teológus, a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanára, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke, a felszabter.blog.hu közösség egyik alapítója.

A több mint 400 oldalas könyv lényegében öt, jól elkülöníthető részből áll. A kötet egy rövid bevezető után bemutatja, miért olyan veszélyes a spirituális hatalom, hogyan válhat a vallás a manipuláció eszközévé, és milyen módokon adhat okot a visszaélésekre. Ez a rész inkább tudományos igényű, egyes pontokon olyan, mintha egy szakdolgozatot olvasna az ember, ám ez nem von le az értékéből, hiszen rendkívül fontos témákat boncolgat, tulajdonképpen az abúzus gyökereit igyekszik feltárni.

Gondosan felépített manipuláció, szívecskékkel sorszámozott együttlétek

Ezt követően áldozatok történeteiről olvashatunk – ez a kötet leghosszabb és kétségkívül legmegrázóbb része, hiszen bár a neveket az áldozatok védelme érdekében megváltoztatta a szerző, a történetek egytől egyig valósak. Perintfalvi Rita tíz olyan emberrel beszélgetett, akik az életük során valamikor bántalmazás elszenvedői voltak.

Van köztük fiatal és idősebb, nő és férfi egyaránt. Van, hogy egyszeri alkalomról van szó, máskor azonban hónapokig, vagy akár évekig tart a visszaélés. Van, akit titkolt gyerekként a saját (pap) édesapja zaklatott, de olyan is előfordult, hogy egy családanyát sikerült behálózni manipulációval. Az azonban közös bennük, hogy a szexuális visszaélést egy olyan közegben tapasztalták meg, aminek alapvetően biztonságot kellene sugároznia: a katolikus egyházban.

„Menekülni akarok, de nincs hova. Egyedül vagyok ebben a vak sötétségben. Kiáltanék, de nem látom értelmét. Minek? Miért? Hisz úgyse hallják meg, úgyse értik meg. Hisz úgyis én vagyok a hibás” – írja az egyik áldozat.

A történeteket az áldozatok megszólalásai, egyes pontokon pedig levélrészletek teszik még megrázóbbá. Például, amikor az egyik elkövető fejébe is beleláthatunk, aki egy bentlakásos iskolában kerített hatalmába egy alig 16 éves fiút – akinek a tanára, gyóntatópapja, lelkivezetője volt –, majd határidőnaplójában szívecskékkel jelölve sorszámozta az együttléteiket. „198-ig jutott, ez a szám szerepelt piros színnel az utolsó postai levelében.”

Az biztos, hogy az Amire nincs bocsánat nem egy könnyű olvasmány, sokak számára felkavaró lehet, több ponton van olyan érzése van az embernek, hogy legszívesebben inkább letenné a könyvet. De aztán mégis tovább olvasunk, mert a probléma egy nagyon is létező dolog, az pedig nem segít, ha homokba dugjuk a fejünket.

A szerző is segíti az olvasót azzal, hogy nemcsak bemutatja a történteket, hanem magyarázatot is fűz hozzájuk. Megpróbálja tágabb kontextusba helyezni őket annak fényében, amit a korábbi fejezetekben megtudtunk a bántalmazás természetéről, az elkövetők működéséről, így konkrét példákat hozva a szakirodalmi meghatározásokra.

Perintfalvi Rita a könyv megjelenéséig 35 áldozattal vette fel a kapcsolatot. Árulkodó, hogy elmondása szerint az elkövetők között egyetlenegy sem volt, aki elismerte volna a tettét, és bocsánatot kért volna.

A könyv negyedik része a fókuszt az elkövetőkre helyezi: bemutatja a leggyakrabban előforduló tettestípusokat, elmagyarázza, hogy mi a különbség például a pedofília és az efebofília között, és azt is megvizsgálja, hogy az egyház tradicionális struktúrái (mint például a cölibátus, az érzelmi és pszichoszexuális éretlenség, a zárt, monoszexuálisan izolált közeg) miképpen válhatnak rendszerszintű veszélyforrássá.

Hiánypótló az is, hogy igyekszik a gyakori tévhiteket eloszlatni az egyházon belüli szexuális abúzussal kapcsolatban – például, hogy egyesek szerint kizárólag a cölibátus vagy a homoszexualitás okolható. De fontos momentum az is, hogy kiemeli: egyáltalán nem igaz, hogy a szexuális bántalmazókról első ránézésre meg lehet mondani, hogy szörnyetegek, sokszor épp ellenkezőleg: megnyerő stílus, sármos megjelenés, nagy népszerűség jellemzi őket.

A kötet vége a gyógyulási lehetőségekre, a traumafeldolgozásra fókuszál, miközben olyan kérdéseket feszeget, mint hogy meg kell-e egyáltalán bocsátani az elkövetőknek, az egyháznak. Mint írja, a gyógyulás útjára bárki rá tud lépni, ehhez azonban meg kell törni a csendet.

„Senki nem felelős azért, ha találkozott a gonosszal. Mindannyiunk sorsa más. Van, aki már nagyon korán, gyermekként szembenézett vele, mások ifjúként vagy éppen felnőttként éltek meg hasonlót. Arra persze senki nem számít, hogy a gonosz éppen ott rejtőzik, ahol eredendően a szent és a jó lakozik. Vagyis az egyházban.”

„A titok patogén”

Az egyházon belüli szexuális visszaélések kiindulópontja mindig hatalommal való visszaélés is egyben: a  tettes az áldozat bizalmát és a tőle való függését, az alá-fölérendelt viszonyt használja ki (amit sokszor tovább súlyosbít, hogy tanár-diák viszonyról is szó van). A visszaélésnek ugyanakkor a szerző szerint több szintje van: egyrészt maga a bűntett, másrészt az áldozat elhallgattatása, elnémítása, de további probléma, hogy az egyház sokszor a mai napig az eltussolás stratégiáját választja.

„A titok patogén. A titok egyfajta burok, ami elszigetel a többi embertől, és így az áldozat végtelenül magányossá válik. Gyakran maga a tettes veszi rá verbálisan vagy éppen kényszerrel a titoktartásra. Így az áldozat képtelen segítséget kérni, és éppen a közös titok lesz az, ami aztán hosszú ideig a tettes csapdájában tartja.”

2019 elején Ferenc pápa világtalálkozót tartott az egyház vezetőinek részvételével, hogy a gyerekek ellen elkövetett egyházi szexuális visszaélési ügyekről tanácskozzanak. Májusban kötelezővé tette az egyházmegyék számára, hogy létrehozzanak egy bejelentőrendszert, amelyen keresztül anonim módon bejelentést tehetnek azok, akik visszaélés áldozatává váltak. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia bejelentőrendszere októberben indult el. A pápa emellett ugyanebben az évben, decemberben eltörölte a visszaélési ügyekre vonatkozó pápai titoktartást, amit két elődje vezetett be. Azonban van még hova fejlődni a szembenézésben, Magyarországon is, csakúgy, mint sok más országban.

2019-ben Veres András győri püspök a Népszavának adott interjújában arról beszélt: nincs összesített statisztika Magyarországon arról, hogy hány egyházi személy ellen indult eljárás, de nem is érzi szükségét ennek. Hozzátette azt is, hogy mindössze tizenvalahány esetről van tudomása, szerinte nálunk valószínűleg kevesebb visszaélés történt, mint más országokban, mivel „a magyar ember és a magyar kultúra gyerek- és családbarát”, a visszaélések pedig szerinte a liberális Nyugaton jellemzőbbek.

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban
Kalligram Kiadó, 2021
422 oldal, 3990 forint

Akadnak ugyanakkor jó példák is: Németországban 2018-ban nyilvánosságra hozták annak a kutatásnak az eredményeit, amelyet a Német Katolikus Püspöki Kar kezdeményezett maga „ellen”. Több mint 35 ezer egyházi aktát vizsgáltak meg, amelyek az 1946 és 2014 között hivatalosan bejelentett eseteket tartalmazták. A vizsgálatból kiderült, hogy 3677 fiatal esett áldozatául szexuális bántalmazásnak, az érintettek több mint fele nem töltötte be a 13. életévét. Az akták tanúsága szerint az összes német klerikus 4,4% volt szexuális bántalmazó, legtöbbjüknek több áldozata is volt.

Lengyelországban is az elmúlt években kezdték el feldolgozni a hasonló ügyeket. Az áldozatok egy csoportja saját adatbázist is összeállított a kiskorúak ellen elkövetett egyházi szexuális visszaélésekről. Három évvel ezelőtt végül a püspöki konferencia is közzétette statisztikáit, amelyekből kiderül, hogy 1990 óta 382 egyházi személy követett el kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélést, áldozataik közel 200 esetben 15 évnél fiatalabbak voltak.

Szopkó Zita

 

Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.