Ukrajna újabb színe és változása – a háború mindig messze van

2009-ben jelent meg az Ukrajna színeváltozása 1991–2008 című tanulmánykötet Fedinec Csilla és Szereda Viktória szerkesztésében, ami a politikai, gazdasági, kulturális és nemzetiségi attitűdöket vette számba. Itt jórészt ukrán szerzők tanulmányait olvashatjuk. Meg se parittyázták, bár még jóval 2013 előtt jártunk, amikor a kijevi Majdanon elindultak a hatalomellenes tüntetések. A magyar média ingerküszöbét legfeljebb az érte el, hogy a 2014-én elkergetett, oroszpárti Viktor Janukovics haciendáján még a vécékefe is aranyból volt. Meg visszaemlékezhetünk egy korábbi miniszterelnöknőre, Julija Timosenkora, aki mintegy az ukrán népi hagyományokat követve fonta be a haját, üdítő módon hatva a KGB-zakós posztszovjet politikusok dizájncenterében.

Ennyi, nem több érte el a magyar közvéleményt. Ukrajna messze van, pedig a magyar határtól egy centire. A nagymagyarok egotripjében persze ott van még Verecke, amit áthágva bejöttünk ide, a Kárpát-lavórba. És persze, a kárpátaljai magyarokról is tudunk, bár az „igazi” magyarok elméjében kognitív disszonanciát vált ki, hogy negyedük vagy akár harmaduk is (népszámlálás hiányában nem tudjuk) valójában magyarul beszélő, illetve magyar cigány. Látjuk is, hogy a szolidaritás irányukban most, a menekültválság idején hová jutott – szégyen ránk.

Kissé furcsa, hogy az elemzőket és a tízmillió magyar szakértőt meglepte – kitört a háború, mert hát a háború mindig messze van, olyan Európában 1945 óta nem is volt. Pedig 1956-ban is láthattak itt a népek orosz tankokat, meg 1968-ban Csehszlovákiában is taroltak egyet – a néphiedelem egy része, élén a sorkatonai szolgálatot sosem teljesítő, de azt most szorgalmazó Schmidt Máriával úgy hiszi, ezek akkor ukránok voltak, mert Hruscsov… Aki persze nem volt ukrán, de ez mellékszál is lehetne.

Jugoszlávia sem volt messze 1991-ben, szintén egy köpésnyire a magyar határtól, de a nyilvánosság akkor is hitetlenkedve, s még inkább érthetetlenkedve követte, hogy mi történik a Vegeta, a francia konyak, a minőségi hanglemezek és farmerek otthonában. Ukrajna is úgy maradt az emlékezetben, ahogy: Moszkva, vodkába és kaviárba áztatott szegénység.

Most kissé más a helyzet, Ukrajna közelebb lett, ha bemégy a boltba, már az is ötezer, a benzinről nem is szólva. Meg ami még jön.

De mi a múlt, az ukránok múltja, ami most szembe jön velünk? Tudta a fene, hogy ők nem is oroszok, hát szovjetek voltak, meg akármi, kit érdekel. Most, hogy kiderült, a kútból nem a talajvíz jön fel, hanem inkább egy atombombasilóról van szó, az érdeklődés a háború harmadik hónapjában megcsappanni látszik. Ám ezért is érdemes kezünkbe venni egy tavaly év végén a könyvesboltokba került kötetet, mintha a kiadó (Társadalomtudományi Központ – Gondolat Kiadó) és a szerzők ráéreztek volna, hogy erre, ha valamikor, akkor most igény lehetne.

Fedinec Csilla – Font Márta – Szakál Imre – Varga Beáta: Ukrajna története: régiók, identitás, államiság

Társadalomtudományi Kutatóközpont – Gondolat Kiadó, 2021

444 oldal, 3500 forint

Az Ukrajna története: régiók, identitás, államiság című kötetet négy történész jegyzi, Fedinec Csilla, Font Márta, Szakál Imre és Varga Beáta. Ma, amikor a médiát ellepik az önjelölt szakértők, geostratégák, az M1-es pribékek, a volt titkosszolgálati akárkik, mindenféle megmondóember, amikor a kocsmában és a piacon, a BKV járatain is szembejönnek a Putyin-zombik, nem árt megjegyezni, hogy némi előnyt jelenthet a nyelvtudás. A kötet projektmenedzserének tekinthető Fedinec Csilla például kárpátaljai származású, tud ukránul és oroszul – vele a médiában is gyakrabban találkozhatunk –, ami nem hátrány, de hozzá kell tennünk, hogy sajnos. Olybá tűnik, hogy nem a tényeken és tudáson alapuló érvek a döntők most (sem), hanem a minél leegyszerűsítettebb frázisok.

Ezért is érdemes a 444 oldalas kötetet forgatni, bár korántsem könnyű olvasmány, annyi a részlet. Ha röviden akarjuk összefoglalni a bő ezeréves nép (nyilván nemzetté később formálódott ki) történetét, jegyezzük fel a könyv (avagy a múlt) tényeit.

• Ukránok vannak, ez nem ármányos kitaláció.
• Történetük jóval szövevényesebb, mint a magyaroké.
• Az ukrán szláv nyelv, de nem orosz.
• A mongolok, a lengyelek-litvánok, a kozákok is leuralták a régiót.
• A Dnyeper folyó mintegy kettévágja az országot, de (olykor) csak földrajzilag.
• Leginkább pravoszláv hitűek, de élnek ott magyarok, tatárok, lengyelek, muzulmánok, zsidók és mindenféle népek.
• A klasszikus nemzeti fel- avagy újjáéledés a 19. század kezdetére datálható (lásd: magyarok).
• A II. világháború alatt az ukránok közt is akadtak kollaboránsok, nácik, antiszemiták (lásd: az összes európai nemzetet).
• Az ukránok egy része az 1950-es évig fegyveresen küzdött a sztálini szovjethatalom ellen.

A vaskos kötet (melynek fejezeteit külön-külön jegyzi a négy szerző) hihetetlen aprólékossággal tekinti át a fenti történetek alakulását. A fentebb említett Ukrajna színeváltozása című tanulmánykötethez képest ez inkább klasszikus történelemkönyv különös tekintettel a földrajzi és vallási, identitásbéli változásokra, s elsősorban politikatörténet. Se szeri, se száma a különböző vallású és etnikumú uralkodóknak, olykor apa küzdött a fiával vagy testvérével, és fordítva.

A kozákok speciel – ha jól értem –, oda álltak, ahol több zsákmányt reméltek, és a mai értelemben vett identitásukat is úgy váltogatták, amire csak egy magyar országgyűlési képviselő képes (számomra a kozákság története volt a legizgalmasabb, hisz én is csak úgy néztem rájuk, mint valami orosz paramilitáris alakulatra).

Csakhogy ott inkább évtizedekben, sőt, évszázadokban kell gondolkodni. Kánok, hetmanok, fejedelmek, cárok váltogatják egymást, s mindez azt bizonyítja, a mai Ukrajna területe stratégiailag és gazdaságilag is kiemelten fontos volt – és az ma is, ennek isszuk a levét. Erre a hatalmas régióra (mit régió, fél földrész) mindig is annyian és annyira ácsingóztak, hol részben beolvasztva a népességet, hol letarolva, hol pedig hatalmas ellenállást váltva ki, hogy mindvégig alulfejlett periféria maradt. Noha az ott élők kulturális, gazdasági, politikai és társadalmi életereje mindmáig megmaradt, sőt, csak most látjuk. Odessza (írjuk magyarosan bárhogyan is), avagy Одеса, a kikötőváros akár kora New York-jának is tekinthető, a korabéli melting potnak, a népek olvasztótengelyének, ami humoráról is híressé vált.

Az Ukrajna története azonban nem egy sikertörténet, cseppet sem humoros. Elég utalni a sztálini harmincas évek holodomorjára, vagyis milliók kiéheztetésére, a II. világháborús időkre, a holokausztra, a később történő likvidációkra, a lengyelek és ukránok közti brutális és tömeges leszámolásokra, egymás szisztematikus elűzésére. Ebben a környezetben zajlik az ukrán etnogenezis, és mondhatni Dosztojevszkij regényeinek jelenetei elevenednek fel előttünk, amikor a 19. század eleji ukrán nemzeti mozgalom kialakulásáról olvashatunk. Szamovár duruzsolása hallik, tea illatozik, kalucsnik szaga, a mahorka füstje lebeg felettünk, ahogyan titkos társaságokba tömörülve, a kiskonyhában ébredeznek az ukránok, újra, pontosabban tovább éltetve és fejlesztve nyelvüket is, amikor – például 1863-ban is – súlyosan korlátozta az orosz cári hatalom magát a nyelvhasználatot is (egyúttal lecsapva a jiddisre meg a finnre is).

Évente jelenik meg kötet a Mi a magyar? témájára, nincs szerző, aki még nem szólt hozzá. A Mi az ukrán? meg szövevényesebb kérdéskör, innen nézve viszont különösen tanulságos (de rossz jelző ez, de nincs más…), ami ott történt és történik.

Ma, amikor milliók (!) menekülnek, jegyezzük föl, hogy az ukránok már régen a transznacionalizmus korában élnek – nemcsak a régióban nagy a jövés-menés, ők maguk is jönnek-mennek, jó esetben vendégmunkásként.

Egy történelmi monográfiát lehetetlen összefoglalni, hagyományos módon nincs is mondanivalója, üzenete. Itt – reméljük, hacsak a szakma esetleg nem vonná kétségbe – súlyos tények szerepelnek, forrásokra hivatkozva. A szerzők az Előszóban szerényen megjegyzik: „Az olvasó mindig benne van a történelemben. Nem akarjuk semmiről meggyőzni, legfeljebb színesíteni a látóterét. Ahogyan Wolfgang Iser irodalomtudós ránk is vonatkoztathatóan fogalmazott, »az összefüggéseket az olvasó elméje hozza létre, miközben a szöveg nyersanyagát feldolgozza«…”

De jó is lenne.

Szerbhorváth György