Túlélte, de belehalt – korunk és Tar Sándor

Hacsak nem diktátorról van szó, úgy bukott emberről, különösképp elfuserált művészről nem szokás hatalmas monográfiát írni. Az elfeledett, egykor népszerű vagy szakmailag is elismert írókról is inkább csak újságcikket, rövidebb esszét kanyarítanak.

Deczki Sarolta azonban nekiveselkedett, és Tar Sándor életéről és munkásságáról írva (úgy 1960-tól Tar 2005-ös öngyilkosságáig, vagy akár picit tovább is) a magyar társadalom, a közgondolkodás-, a politika- és nem utolsósorban irodalomtörténet rengeteg aspektusát tárja elénk újabb könyvével. A szerzővel együtt járunk végig egy keskeny ösvényen, a középúton, mert más esetekben az író személyisége, életrajza gyakran fontosabbá válik, mint a művei.

Tar Sándor esete már csak azért sem egyszerű, mert a tanyáról származó, majd debreceni illetékességű kollégista, utána pedig húsz évig egy időben munkás és író a századfordulón az ügynökügyek egyik, ha nem a legpikánsabb verzióját produkálta, miután Kenedi János barátja – akiről jelentett – leleplezte, ám aki azzal a lendülettel, később ezt megbánva, meg is bocsájtott Tarnak.

Deczki nemcsak az 1999 és utána zajlott vitát rekonstruálja, hanem utánakutatott, részletesen bemutatva, hogyan mosdatta (volna) ki magát Tar, aki leleplezésekor ért karrierje csúcsára (például németre is fordították). S aztán miképpen vetette ki magából az írótársadalom és barátai (legalábbis a javuk), emiatt végképp hogyan menekült az alkoholizmusba, majd vetett véget amúgy is szerencsétlen életének. Az ügy újabb kontextusba helyezése kétségkívül a kötet rendkívüli fejezete, Deczki pedig – mint kritikusként mindig is – mérlegelő, higgadt, érzelemmentes (látszólag), de érezzük, hogy noha az író művei iránt van avagy megmaradt benne némi, amúgy nálam is meglévő áhítat, ám az ügy kapcsán már „csak” a megértő szándék maradt, nem a szerecsenmosdatás vagy a vad vádaskodás újabb köre jön.

Deczki Sarolta: Tar Sándor. Budapest: Osiris Kiadó, 2022. 422 oldal, 5980 Ft

A 2000-es évekbeli botrány tehát Tar recepciójára is kihatott, nemcsak ő tűnt el szó szerint, de művei a könyvesboltokból és a fogadtatása is, hogy az utóbbi években ismét felfedezzék (bár a vájtfülűek sose nem feledték). Azaz, ha persze tetteit nem is rehabilitálták – bár azok megértéséről senki sem mond le –, műveit újra olvassák és agyalnak rajtuk. Ennek írásainak esztétikai minősége, megformáltsága, nyelvezete és témája az oka – irodalomtudós és filozófus szerzőnk aprólékosan és hozzáértően, a szélesebb irodalmi kontextusban elemzi szinte minden munkáját (még a verseket, hangjátékokat, forgatókönyveket is). Olykor talán túlzásnak tűnhet, ahogyan Deczki rendre elmeséli az egyes novellák úgymond tartalmát, „mondanivalóját”, főleg annak, aki olvasta Tar műveit, mindeközben egy-egy résznél magam is előkerestem az eredetit (főleg A mi utcánk tárcanovellái kapcsán, ami kultikus művé vált). Mondjuk, nem kellett újra felfedeznem, mert én se feledtem el.

Amúgy mi sem jellemzőbb, idézi fel a monográfus, hogy amikor 2017-ben a Jelenkor 22 kritikusa szavazott minden idők harminc legjobb magyar novelláskötetéről (persze, ez részben játék), a listára négy Tar-kötet is felkerült, sőt, az egyik a második helyet érte el. Deczki szerint pedig novellái olyanok, mintha „összeráznák Bodor Ádám, Mikszáth Kálmán és Rejtő Jenő prózáját.” Részletesen szól a műfaji sajátosságokról, stílusáról, humorral vagy groteszkkel átitatott realizmusáról, de minket itt és most elsősorban a témák érdekelnek, vagy ahogyan azt a szerző tárgyalja.

A besúgás kapcsán fontos kiemelni, hogy a beszervezés körülményei, oka sosem derült ki világosan: kollégistaként kicsit belekeveredett az 1956-os forradalomba, közrejátszhatott bátyja rejtélyes halála (Tar mindvégig úgy hitte, meggyilkolták) és vélt vagy valós homoszexualitása (vélhetően bi- volt).

Tarnak a legtöbb munkája önéletrajzi ihletésű, vagy ha nem, környezetrajz, „mindent megírt” magáról és maga körül. A tanyavilágból érkezik kollégiumba, s technikus lesz. Elbocsájtásáig, 1992-ig [a] gyárban dolgozik. Munkásnak vallja magát mindvégig – noha végül már művezető, nem melós –, miközben író lesz, és hát besúgó a demokratikus ellenzék vidéki, amolyan kültagjaként. Utóbb derülhetett fény arra, hogy viszolygása az értelmiségtől nemcsak származásából és különösen munkásidentitásából eredeztethető, hanem mert olykor fizetett jelentéseinek tárgyai is voltak. Sose érezte magát közéjük valónak, ő volt a vidéki munkás, aki mégis betört szociográfiai jellegű írásaival, novelláival. De mintha a „pestiek”, a demokratikus ellenzék is óvta volna őt attól, hogy mindenről tudjon, ők inkább arra voltak kíváncsiak, amit ő tud, amit és ahogyan el tud mesélni a vidéki szegénységről, a munkásságról, a szocializmus hanyatlásáról a vidéki munka világában és a hétköznapokban.

Az 1941-es születésű Tar 1967-70 között és 1975-76-ban az NDK-ban volt vendégmunkás, első sikerültebb írásai e korszakához kapcsolódnak. A szocialista ideák felől is kritizálja a piáló, henyélő, a magyarokról rossz képet festő kortársait. E témával lép be az irodalomba is, de már – mint mindvégig – itt is a munkás avagy a szegény ember otthontalansága a témája, nemcsak azért, mert albérletbe, munkás- vagy kollektív szállóba, lehetetlen életkörülmények közé kényszerül, ahol se magán- (és szexuális) élete nincs, de úgy általában semmilyen élete sincs; vagy nem olyan, amit remél. Az otthontalanságból ered a folyamatos idegenségérzet és a szorongás, ezt oldja az ital, a kocsma – témáinak elengedhetetlen kelléke, illetve helyszíne. (Hej, Ha Venyegyikt Jerofejev megismerhette volna őt s írásait – Moszkva-Petuski helyett Debrecen-Budapest járat van, igaz, a pia minősége errefelé itt jobb, és Jerofejev messze tett a munkára és a munkásságra is.)

Azokról ír, akik a tengert akarták látni (ez a sóvárgás szimbóluma), akiknek a jobb élet, egyáltalán annak reménye helyett is legfeljebb a tapétán lévő tengerparti pálmafás naplemente jut, az is inkább már csak a nyolcvanas években. Ír a munkásvonatok ingázóiról, a homoszexuálitásról, a pszichiátriáról – ez a „megunt emberek osztálya”, akik oda végül már inkább bemenekülnek –, aztán a kilencvenes években az elbocsájtások traumájáról. A szegénységről, mindig és megint csak a szegénységről (és az alkoholról). Arról, hogy a kitörési lehetőség már a hetvenes években eltűnik, marad a beletörődés (és az alkohol), majd a még mélyebb zuhanás (és az alkohol). Többnyire mindenről első kézből, át- és megélve szól, s nem pusztán terepjáró szociográfusként, magnóval a kezében. (Deczki minderről szisztematikus beszámol, a legapróbb nüanszokról, jelekről is.)

Miközben utóbb úgy találjuk, a kilencvenes években az irodalom elmulasztott írni a társadalmi változásokról, Deczki hangsúlyozza, hogy Tar erre jó ellenpélda, de másokat is kiemel, ti. hogy a kétezres évektől aztán újra ethosza lett annak az írói szerepfelfogásnak, ami Taré volt, ti. az elesettekről, a megnyomorítottakról és megszomorítottakról való írásnak. Ebben a térben ráadásul érvényüket vesztik a civilizációs és kulturális törvények, „az emberek a tájhoz válnak hasonlatossá: elvadulnak, eldurvulnak”, a természeti törvények uralkodnak. A gyengék, az értelmi fogyatékosok, az öregek, a nők pedig céltáblává, az erőszak áldozataivá válnak.

A magnó amúgy se jó sok mindenre. Mert ahogy Esterházy Péter mondta róla: „Tar azok helyett beszél, akik nem tudnak”. Ezek „a térkép szélén lévő emberek” egyre kiszolgáltatottabbak, mert a nyelvnélküliségük még inkább lealacsonyítja, megalázza őket. (Hogy ez nem csak a lecsúszó munkások esetében volt így, azt ma nemcsak a körúton túl, de a körút környékén is láthatjuk.) A „nyelvnélküliek társadalma” pedig olyan volt akkor – és olyan ma is –, hogy a vert állapotból kiút már nincsen. Kizáródnak a polisz közösségéből, „az agóra közös diszkurzív teréből, ahol egy adott politikai közösség sorsáról döntések születnek. A nyelvnélküli nem tud beavatkozni, nem tud szólni, kiállni magáért.”

Tar kapcsán Deczki helyenként valóságos filozófiai-politológiai elemzését adja ama korszaknak, de áthallással a mának is, amikor Tarra felfűzi a kortárs irodalmat; e részek azok, ami miatt e könyv bőven túl van egy monográfián.

Ettől némiképp lazább, ám olvasmányos téma, hogy Tar milyen groteszk módon írja meg a korabéli megaláztatásokat, akár a koleszben, akár a munkahelyen; hogyan jöttek rá munkás barátai, hogy ő író (ő meg azon csodálkozott, hogy ők olvasnak); miért nem tudta és nem is akarta elhagyni a munkás közeget. Se szeri, se száma e kitérőknek, és a ma oly divatos budapesti nosztalgiázáson túllépve a szerző a hatvanas évektől a 2000-ig vezet végig bennünket a Tar-túrán – ez létező dolog, barátai, hívei évente egy napon végig járják Tar kedvenc debreceni helyeit (mármint a kocsmákat, ivókat).

A monográfiák alapvetően az emlékezést szolgálják, (újra) felfedez(tet)nek. Ám Tar Sándor esetében e kötetből azt is láthatjuk, hogy ha a helyszínek és a személyek típusai változtak is (nincs már gyár és munkás), a nyelvnélküliek, számkivetettek, megnyomorítottak stb. tömegei itt élnek köztünk, mellettünk. Úgymond semmi sem változott. És meg kellene írni őket. Tegyük hozzá – és erre Deczki Sarolta nemcsak utal, de tételesen elemzi is helyenként, mint már utaltam rá –, van efféle új magyar irodalom (az ún. prózafordulat után tehát szociografisztikus jellegű is), és – sután fogalmazva – nem az írókon múlik társadalmunk állapota.

A könyv utolsó sorában pedig azt olvashatjuk, hogy a monográfia „hőse” újra korszerű lett, mert „közben a korunk, a világunk is egészen Tar-szerű lett.” S részemről is már csak egy olvasónaplószerű gondolat maradt: ha valamiért jó olvasni e kötetet, az többek közt az, hogy reménnyel tölt el bennünket, ha egykor ennyire sz*r volt minden, és belehaltak, akkor talán mi akár még túl is élhetünk.

Szerbhorváth György