Könyvajánló

Az oroszok ki se mentek a spájzból – a totalitarianizmus Oroszországban

Az idén 55 éves orosz-amerikai írónő, újságírónő jó vaskos könyvet rakott az asztalra, ez nem kérdés. Könyvet mondunk, mert műfaja nehezen meghatározható. Tudományos elemzésnek is mondhatjuk, kremlinológiának is, és nagyon sok szereplőt (hétköznapi embereket, de szociológust, politikust, írót, vállalkozót stb. is), történetet vonultat fel, párbeszédekkel, így akár regénynek is mondhatnánk a művet. Ez a műfaji kavalkád nem feltétlenül tesz végig jót az egyébként világsikerré vált könyvnek. Regényben pedig én inkább Ljudmila Ulickajára szavazok, ha a szojvet-orosz (közel)múltról van szó, a nem fiktív próza terén pedig természetesen Szvetlana Alekszijevicsre.

A szerzőről még annyit, hogy moszkvai zsidó családban született, 1981-ben emigrált a család az USA-ba, ő 1991-ben újságíróként tért vissza Moszvába, ahol aktivistáskodott is az LMBT jogok terén, épp emiatt kellett 2013-ban visszaemigrálnia Amerikába. Putyint és Trumpot is folyton kritizálja.

A könyv eredetileg öt éve jelent meg, tehát szó sincs arról, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió kapcsán írt volna meg egy népszerűségre számot tartó kurzuskönyvet, sőt, ez inkább egy (fél) élet munkája. Amúgy Ukrajnáról is szó esik a könyvben, bár nem túl sok. A Jövőnk a múlt nehezen letehető, s hogy miért aktuális, arra meg kár a szót pazarolni. Már az alcím(ek) önmagukért beszélnek: Miként kebelezi be a totalitarizmus újra (és újra) Oroszországot – Igaz mesék az önkényuralomról.

Masha Gessen: Jövőnk a múlt. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2022. 550 oldal, 5499 Ft

Alapjáraton az utóbbi bő negyven év szovjet-orosz rendszer működtetőiről, a politikai vezetőkről, a többnyire megkergült ideológusokról olvashatunk, például mint a nemrégiben majdnem meggyilkolt fasiszta-bolsevik-nagyorosz (stb. akármi) Alekszandr Duginról, aki helyett a lányát röpítették a levegőbe. Életútja jól szemlélteti, hogy a legfelsőbb körökben is hogyan lehet mixelni a legkülönfélébb, elvileg összeegyeztethetetlen eszméket, például a nácit akármivel, hogy végül mindenből a nagyorosz, pánszláv ideológia süljön ki, a nemrég százéves homo sovieticus istenítése az egész világgal szemben.

De a könyvben megkapja a magáét az össze-vissza kapkodó Gorbacsov is, Putyin és bandájáról nem is szólva, tehát arról a generációról, amely a birodalom összeroppanása után került be a hatalomba, majd annak csúcsára, újraélesztve a Szovjetunió iránt nosztalgiát és a nagyhatalmi ambíciókat. Ugyanakkor kisemberek történetein keresztül tekinthetünk be hétköznapjaikba, amikor először csak túlélni próbáltak, hogy a 2000-es évektől közülük is sokan visszasírják a szovjet birodalmi időket.

Eközben Gessen elég jó kis történelmi összefoglalókat ad, kisebb eszmefuttatásokkal igyekszik megmagyarázni a történések logikáját, így például a totalitarizmusét is. E szót ma is gyakran halljuk és használjuk, így most is Oroszországra vonatkozóan, de a szerző inkább megértő módon igyekszik az orosz valóságot, az állam és az emberek viszonyát bemutatni. Mert, mint írja, még egy olyan haszontalan állam sem totalitarista abban az értelemben, hogy saját, amúgy inkább rendszerhívő polgárai ellen is az erőszakot alkalmazza, az a lázadóknak, ellenzékieknek, másként gondolkodóknak jár „csak” ki.

Masha Gessennek szívügye az LMBT-jogok, vagyis a homoszexualitás kérdése, így arról is többször ír, hogyan változik avagy változott a szovjet, majd orosz hatalom viszonyulása a melegek irányában, mert ez is az egyik értékmérője annak, hogy a hatalom mennyit enged meg állampolgárainak. Vagyis hogy tiltják az azonosneműek házasságát, betiltják a meleg-„propagandát”, a homoszexualitást azonosítják a pedofíliával, akik nem fogadhatnak örökbe gyereket sem – és ugye, milyen ismerős ez nekünk a mai Magyarországról is?

Ha jól figyeltem, a kötetben egy szó sem esik rólunk vagy Orbánról, pedig a könyv földrajza elég tág, igaz, inkább a posztszovjet országok, a Nyugat vagy az USA irányában, ami persze azt is jelzi, hogy „onnan” nézve a mi helyzetünk periferiális és érdektelen, de nagyon.

Ha megjelenésekor olvastam volna magam is a könyvet, talán én sem lepődök meg annyira ez év februárjában, amikor megindult az orosz agresszió Ukrajna ellen. Valahogy elfelejtjük, hogy az Afganisztánból való kivonulás után Oroszország nem a béke szigete volt: a kilencvenes években ott voltak a csecsenekkel vívott háborúk, aztán Grúzia, Szíria, s számos lokális konfliktusban is ott „gyakorlatozott” az orosz hadsereg.

A homo sovieticusnak a béke mindig is legfeljebb egy non-stop hangoztatott jelszó volt, de tartalom nélkül, illetve hazug módon. Olvashatunk itt Putyin békéről szóló elmélkedéseiről is, de a konklúzió mégis az, hogy „Putyin Oroszországa akkor él békében, ha háborúban áll.” – és ilyen értelemben beszélhetünk „visszatérő totalitarizmusról”.

És valahogyan a kelet-európai volt szocialista országokban is a homo sovieticus maradt a túlélő. Nem minden tanulság nélküli számunkra sem, hogyan élték túl az egyszerű orosz polgárok az ún. rendszerváltást, hogyan alkalmazkodtak a gazdaság összeomlásához – mintha az korábban éppen jól működött volna –, miképpen lettek népszerűek a piramisjátékok, az ezeket működtető „bankok” hogyan omlottak össze, az állam pedig miképpen próbálta kisíbolna mindazt, amihez csak hozzáférhetett, hogy az oligarchák kezében kössenek ki az abnormálisan nagy vagyonok. (Ismerős ez is, nem?) És hogyan kapcsoltak az új bizniszmenek a  minden állampolgárnak járó privatizációs utalványok összegereblyézésvel, és sorolhatnánk.

Aztán a létbizonytalanság hatására újabb és újabb csoportokat nevezett meg a propaganda bűnbakként.

A leszektázott vallási csoportokkal szembeni abszolút többségű elutasítás ugyan néha csökkent ezen időszak, azaz 1991 után, de például feltűnő volt, hogy a lakosság relatív töbsége nem csak izolálta volna ezek tagjait, de likvidálta is volna őket. Akad egy igazán bizarr érdekesség is, amit a közvéleménykutatók szívesen felkínáltak válaszadóiknak – a rockerek csoportját. Az ugyan sosem volt világos, kit is kell rockernek tartani, de szitokszónak mindig jó (volt) – valójában a különcök, a mások csoportját jelenthette ezen értelemben.

Ugyanakkor róluk – a kilencvenes évek közepén járunk sosem folyt úgymond társadalmi diskurzus, mint a homoszexuálisokról vagy a fogyatékkal élőkről, ezért is volt furcsa, hogy a lakosság, illetve a válaszadók negyede egyszerűen eltávolította volna őket, és itt az eltávolítás (bár itt Gessen nem túl pontos és érthető) a likvidálást is jelenthette.

Azaz ahogyan a posztszovjet, orosz hatalom nem tudja magát elképzelni a békét háború nélkül, ugyanúgy a homo sovieticus – ami az orosz társadalom többségét képezi – sincs meg a birodalmi múlt nélkül, s különösen nincs meg gyűlölet nélkül. Innen már csak egy ugrás volt Putyinnak, hogy kb. a 2000-es évek közepétől, miután a balti tagok NATO-taggá váltak, Ukrajna és Grúzia is ez irányban kacsingatott, egyre gyakrabban rántsa elő az Oroszországon kívül élő oroszok témáját. Innentől már csak egy ugrás volt a Grúzia elleni háború, a beleavatkozás az ukrán választásokba stb.

Még mielőtt az olvasó megijedne, a Jövőnk a múlt jóval több, mint publicisztikai jellegű elemzések sorozata; efféle naprakész munkákból amúgy is tele a net, nem kevésbé a jóslatokkal. A könyv olvashatóságát a riportszerű anyagok, jellemrajzok, sztorik teszik teljessé, ott vagyunk az olykor alighanem csak elképzelt kulisszák mögött, a családok újévvárásain, a konyhákban és a kávézókban. Vagy az olyan városrészekben, ahol minden lakó folyton részeg, gyerekeiket családjuktól emiatt el kell választani. Birodalom ide vagy oda, az alkoholizmus és a mélyszegénység ott is kéz a kézben jár. De a felsőbb rétegeknél sem kell sokáig keresgélni a vodkásüveget.

Szintén páratlan történet Borisz Nyemcové, aki a kilencvenes években Jelcin elnök rendszerében a miniszterelnök-helyettesi posztig vitte, aztán Putyin bírálójaként 2015-ben lőtték le a Kreml tőszomszédságában. Itt Nyemcov emlékirataiból idézi fel Gessen azt, hogy milyen rituálét jelentettek a lakomák, az ivászatok a felsőbb (helyi) vezetők körében. Nyemcov kénytelen volt minden kisfőnökkel, régi és új gyáigazgatóval, kolhozelnökkel leülni – végül négyszáz ilyen alakkal ivott meg egy-egy üveg vodkát, rá is ment egy éven belül az egészsége, de „elsajátította a szovjet politikusokra jellemző gondolkodást: gyanús, aki nem iszik.”

Másfelől viszont annak cáfolatáról is olvashatunk, hogy a katasztrofális posztszovjeg demográfiai mutatók (mint a férfiak korai halálozása) mégsem írhatók a vodka számlájára, egyes kutatások szerint az alkeszek épp tovább élnek, mint az absztinensek. A másik paradoxon, hogy ezen időket úgy élték-élik túl az oroszok, hogy nem a földre kuporodva várják a halált, megadva magukat, hanem a vodkával alkalmazkodnak a rideg valósághoz.

Ha minden igaz, Putyin nem iszik egy kortyot sem. Viszont egy sajtóhír szerint idén ősszel már azért tombolt, mert összes minisztere, tanácsadója egyre keményebben iszik a stressz miatt. Hogy ez jó jel, vagy egyáltalában jele-e bárminek? Nem tudom, és Masha Gessen kitűnő könyve sem fog erre választ adni, túlmegy az olyan kliséken, hogy „az oroszok isznak” (mert amúgy egyre kevesebbet). De e sötét őszi estéken, e még sötétebb időkben izgalmas olvasmány a könyv.

Szerbhorváth György

Megosztás