Időjárőr: szomorú monológok egy lakókocsiból

Az Időjárőr Sugár János húszéves projektje, amelynek lényege, hogy aki egy lakókocsiban legalább tíz percig folyamatosan beszél, pénzt kap érte. Nem túlságosan szofisztikált vállalkozás, vagyis az ötlet egyszerűnek mondható, és legfeljebb csak annyiban tér el az újságírók, szociográfusok, szociológusok, etnográfusok munkájától, hogy a pénz bizony motiváló erő. Mégis, az eredmények rendkívülinek mondhatók, és immár a második magyar nyelvű kötetet is kezünkbe vehetjük.

A képzőművész Sugár János először 2003 májusában és júniusában állított ki egy lakókocsit az akkor még Moszkva téren (2011 óta újra Széll Kálmán tér), ekkor 4000 forintért mondhatták a magukét a vállalkozó szelleműek. E kötet végül csak két éve jelent meg vagy 70 monológgal, majd Zágrábba és Belgrádba is elhúzták a lakókocsit.

A Moszkva téri anyag ma már valóságos kordokumentum, jellemzően ott is – akár tavaly októberben Sepsiszentgyörgyön – „bukott”, lecsúszott, megviselt, meghurcolt, ugyanakkor sokszor hely- és boldogságkereső emberek álltak sorba, hisz a kapott summa legalább egy-két napi túlélést biztosított számukra. Nevezhetnénk hát némi túlzással az Időjárőrt humanitárius akciónak is, cserébe csak beszélni kell. És noha semmiféle kikötés nem volt, miről is beszél az alany, jellemzően nem anekdotázni kezdtek el, hanem saját sorsukat próbálták megfogalmazni. Ha valaki azt gondolja, ez könnyű dolog, próbálja ki bő tizenpercben.

A Moszkva téri csoport heterogénebb, mint a sepsiszentgyörgyi, ez következik az esetszámból is, hisz a székelyföldi városban kevesebb, mint 43 monológot vettek fel (ebből kettő román nyelvű). Mindazonáltal húsz év ide vagy oda, vagy hogy Budapest (Magyarország) mennyire más, mint egy erdélyi település, ahol száz lejt (majdnem nyolcezer forintot) kaptak azok, akik kivárták a sorukat. Mert a fényképeken az látszik, az emberek olykor tülekedtek azért, hogy beszélhessenek, illetve hát magáért az ingyennek tűnő pénzért.

Időjárőr – Projektvezető: Sugár János
Exit Kiadó, 2022.
208 oldal

Akárcsak húsz éve, tavaly októberben is zömében traumatizált emberek meséltek életükről, családjukról, problémáikról, márpedig a trauma kibeszélése nem mindig hoz megnyugvást. Sőt, a szembesülés újra is traumatizálhat valakit.

Szívszorító olvasni e sor(s)okat, pedig aki a Kárpát-medencében élt-járt már vidéken (ahogyan mondják, a körúton túl, bár ma már Pesten inkább a Hungária körút az, nem a nagykörút), annak nem különösebben újdonság mindez, mert mindenütt hasonló a helyzet. Ráadásul Sepsiszentgyörgy esetében egy városról van szó, nem is egy eldugott, fejletlen terület zugfalujáról, ahová már busz sem jár.

A legszomorúbb az, hogy mintha semmi sem változna évtizedek óta, legyen szó az étkezés minőségéről, a lakhatási viszonyokról, az iskolázottság fokáról, a kitörési lehetőségekről. Kivétel a szabad, ámbár kényszerszülte kivándorlás lehetősége – nagy fejlődés!) Minderről, legyen szó akár magyarországi vagy székelyföldi településekről, régóta tudunk a szociológusoktól vagy a dokumentumfilmekből stb., és a tanulmányokban, könyvekben eddig is ott voltak az interjúrészletek is.

Ez esetben a meglepő inkább a műfaji sajátosság – azaz akkora a nyomor, hogy az emberek rohannak 100 lejért elmondani a nyomorukat… És az oké, hogy a magyar nagymester a panaszkultúra művelésében, de pszichológiai sajátosság, hogy ha saját magunkról van szó, szeretünk dicsekedni és nagyzolni. A legtöbb esetben azonban itt ilyesmiről szó sincs, és csak annak tudunk örülni, amikor kiderül egy-egy beszélőnél, hogy talán kilábal a nyomorból, az adósságspirálból – ennek jellemző módja, hogy a családból valaki, sőt, többen, nyugaton vállalnak munkát. Akad terv, például a továbbtanulás vagy a munkába állás, vagy a párkapcsolat, a családalapítás és gyerekvállalás terén.

A szentgyörgyi kötet annyiban is más, mint a Moszkva téri, hogy nem csak a modernebb technikáknak, a szöveg- és hangfelismerő programoknak hála, sokkal hívebben, azaz szó szerint adja vissza az elmondottakat, ilyképp az igen sajátos, ízes helyi nyelvjárást. A beszélők ritkán, és kevésbé sikeresen igyekeznek értelmezni saját pozíciójukat, mit és miért mondanak, de az önreflexió inkább pszichológiai („milyen ember is vagyok”), és elsősorban a szociális, anyagi helyzetből indítanak (szinte mindenki reménytelenül szegény).

Egy másik fontos és visszatérő elem az egészség, pontosabban a saját vagy a családtag betegsége, aki gondozásra szorul, pszichés problémákkal küzd stb. Gyakori témák a családi tragédiák, a halálesetek, a szülővel való viszony, a testvéri szeretet, egymás segítése a leglehetetlenebb helyzetekben, a testvér vagy valaki más gyerekének a felnevelése (igen sok esetben nagycsaládosokról van szó, gyakran igen zavarosnak tűnő kapcsolati hálóval, élettársi viszonyokkal, válásokkal).

Egyikük például az élettársa által folyamatosan bántalmazott nő, sok gyerekkel, aki kukázni kényszerül – ez sem ritka motívum. Aztán többször megjelenik az alkoholista apa figurája, vagy általában az alkohol problémája – igaz, akad pozitív eset is, amikor a vallás, az „imáccság” segít. A fiatalabbak pedig kitérnek a balhékra, verekedésekre, gyakori rendőrségi ügyeikre is.

Itt kell megjegyeznünk, hogy noha ez számszerűen nehezen pontosítható, a beszélők többsége romának tűnik, bár a mélyszegénység nyilván a nem romák körében is jelen van. Szakirodalmi toposz, hogy egy mélyszegény magyar is válhat cigánnyá – hisz a környezetük végül annak tartja őket –, másfelől a társadalmilag mobil romák pedig többé már nem romák; bár itt és most e témára nincs mód kitérni.

Tudni kell, hogy Sepsiszentgyörgyön ott az Őrkőnek nevezett roma negyed (miközben a népszámlálási adatok szerint 1 százalék körül van az arányuk), amely pár éve úgy került be a sajtóba, hogy lebontották a negyedet elválasztó 200 méteres betonfalat, ami a szegregáció legvalóságosabb bizonyítéka és szimbóluma volt. A monológokból pedig gyakran kiderül, hogy a beszélő ebben a negyedben él vagy élt.

Ugyanakkor alig párszor esik szó az etnikai viszonyokról, azaz a roma-magyar kapcsolatokról, egymás elfogadásáról, és ilyenkor azt is nehéz kibogozni, vajon egy roma panaszkodik-e a többi romára, vagy általában „értekezik” valaki arról, ki kit tart „normálisnak” és „civilizáltnak”, mit jelent a rasszizmus, el kell-e költöztetni a romákat Őrkőről vagy sem. Ilymód érdekes az is, hogy különösebben nem tematizálódik a román-magyar viszony sem, az esetleges etnikai eredetű konfliktusok.

Ennek oka talán az, hogy azokat, akik megszólalhattak (mert sorra kerültek), sokkal kevésbé foglalkoztatják a nagy társadalmi problémák, összefüggések, a makroszint, de még a mezoszint sem. Annyira mélyen élnek saját mikrovilágukban, a már többször jelzett problémákkal, mint a szegénység, a lakhatási kérdés, a betegség, a családon belüli rossz viszonyok stb., hogy nem tekintenek messzebbre. Az persze kiderül, hogy elsősorban Őrkőn azért súlyos konfliktusok is adódnak.

A projekt, illetve a két könyv részben a régi falujárókat idézi, akik az első fonográffal gyűjtötték elsősorban a népzenét, aztán magnóval már a meséket, mondákat stb., s végül az élettörténeteket is. És ahhoz képest, hogy ezek abszolút új történetek, a (mély)szegénység mintázata ugyanolyan, akár a korábbi magyar szociográfiákban, például a két világháború között. Persze, sok minden változott, a nincsteleneknek is van mobiljuk és X-boxoznak.

De Sugár János munkája azt a kérdést is felveti, igaz-e az az utóbbi időben elterjedt toposz, hogy a mélyszegényeknek nincs is nyelvük, nem tudják megfogalmazni problémáikat, ezért aztán jórészt láthatatlanok a többségi társadalom előtt, emiatt a nincstelenek és utódaik végképp reménytelenül ottragadnak, ahol vannak. Úgy vélem, ez persze igaz például az idősebbekre, a sokgyerekes anyákra – de még esetükben sem állja meg magát az, hogy nem tudják elmondani a sorsukat, meg azt – magyarán –, hogy mi a bajuk.

Az persze nyilvánvaló, hogy sem a Moszkva téri, sem a sepsiszentgyörgyi kép nem reprezentatív, hiszen eleve az juthatott be a lakókocsiba, aki jobban tud tülekedni, próbálkozni, de az nem állítható, hogy a mélyszegényeknek, hajléktalanoknak stb. ne lenne jövőképe, amit meg is tudnak fogalmazni. És ha már mikrofon,  avagy a magnó elő állhattak, nagyon is tudatosan szóltak égető dolgaikról, nem pedig celebek módjára kezdtek el össze-vissza beszélni a „műsorban”.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Az Időjárőr lakókocsija Sepsiszentgyörgyön 2022. október 13-án (fotó: Kispál Attila / MAGMA)