Az apokaliptikától a tudományig – hogyan okosodtunk a végítéletet várva?

Mostanság, hogy a tudományba vetett bizalom – mondhatnánk hitet is, bár a tudományban nem hinni kellene –, különösen mifelénk, a mocsarak aljára süllyedt, és most, hogy a III. világháború felé (mások szerint már alatt), az atomháború árnyékában újfent a világvége, a Föld megsemmisülésének réme vár ránk (amit tudósok, fizikusok megjósoltak már), igazán érdekfeszítő olvasmány Johannes Fried könyve, amely a világvégétől való ijedelmet a tudományos gondolkodás kialakulásával köti össze.

Magam sem hittem volna, hogy az istenhit és az utolsó ítélettől való félelem a középkorban végül a tudomány létrejöttéhez vezetett. Többnyire felületesen az sült agyunkba, hogy hát ott vannak az ógörögök, Püthagorasz kádja, jött Newton almája, Einstein „az idő relatív”-ja, aztán úgy a 18. századtól a kissé egzaktabb társadalomtudományra való igény. Na meg a felvilágosodás, az emberiség hite, hogy a tudomány majd mindent rendbe tesz, jobbá válik a világ, és ha meg is halunk, akár még klónozhatnak is bennünket – íme, az örök élet reménye.

Persze, a helyzet jóval bonyolultabb, de hogy így és ennyire, az a német középkorász könyvének olvasásáig számomra is a homályba veszett. Lemaradtam ott, hogy a vallás pusztán ideológia és mitológia (az egyház meg egy multinacionális nagyvállalat, biznisz), s bizony, szépek azért a szent könyvek, allegorikusak és jelképesek, várjuk az örök életet, miközben morális parancsoknak engedelmeskedünk, és kész.

Ám az eredetileg 2001-ben megjelent műnek már a második alcíme is jelzi a kulcsszót, a világvégét: A mai természettudományok kialakulása a középkori apokaliptikus gondolkodásból. Mert anno a (magukat annak tartó, de a mások által is azoknak elismert) tudósok többsége az apokaliptikus gondolkodás híve volt, akik számára a nagy politikai és társadalmi változások is jelzésértékűek voltak a végítéletet tekintve. Így például a mongolok beözönlése, akiket tatároknak hívtak – mert adja magát a kérdés, hogy a Tartaroszból, a pokolból érkeztek? A mongol név meg Gógra és Magógra emlékeztette őket, az elveszett zsidó törzsekre, az apokalipszis népeire.

Johannes Fried: Hány nap még a világ? A modern tudomány születése
Atlantisz Kiadó, 2022
211 oldal, 4595 Ft

Az embereket ugyanis mindig foglalkoztatta az eljövendő, s szerzőnk szerint Európa történetét az apokaliptika hatotta át, ez határozta meg szellemi, társadalmi és anyagi kultúráját. Ez vált a Napnyugat gondolkodási alakzatává, egyszerre keltve félelmet és reményt. A halált, a katasztrófákat és a nyomorúságot idézte meg, egyszersmind az örök élet és az üdvözülés igézetét is hordozva. A végóra közelségének tudata hullámokban csapott fel, így 800 és 1000 közt, a 13., a korai 14., a 16. században, meg aztán újra és újra, hol jobban, hol kevésbé.

Ma leglátványosabban a hollywoodi szuperprodukciókban, lásd legutóbb például a Ne nézz fel! című filmet, melyben az USA elnöke és brancsa nem hisz a tudósok előrejelzésének. De a szerző a középkorba nyúl vissza, anno domini hogyan is jelent meg ez a vallásos gondolkodásban, a Biblia-értelmezésekben, és hogyan alakította ez át a gondolkodást, miként alakult ki mindebből a módszeres kutatás (tudomány) cáfolatokkal és a bizonyítás igényével.

Mert a hit ugyan bizonyosságot látszott adni, de vágyakozást is ébresztett.

Az egzegéták, a szent szövegek elemzői mentek utána annak, hogy vajon mikorra is várható az apokalipszis. Mindennek az előtörténete a kereszténység előtti, zsidó és még korábbi zoroasztikus, babilóniai apokaliptikákra vezethető vissza.

Mindezt miért? Mert: „Az emberek a jelek és a bennük rejlő üzenetek megértésére, az igazságukra, a téves magyarázatok felismerésére, a megvilágosodásra szomjúhoztak, a föld és az ég azon történéseire, amelyek az emberiség eljövendő történetét jelezték előre.” Ez lett volna akkor a sötét középkor? Annak címkézzük, de lám, mintha akkor jobban szomjúhozták volna egyesek a tudást, mint ma, mindemellett kuruzslóból, sarlatánból és fake news-kreálókból és hívőből sem lehetett több arányosan, mint ma.

Sőt, kevesebb – hisz kevesebben is olvastak, és a hírek, üzenetek, értelmezések lassabban terjedtek. A kérdés persze akkor az volt, hogyan lehet tudásra szert tenni? Szó szerint égető témák merültek fel, és csak a felvilágosodás kora és a tudományokban hívő 19. században fojtják majd el végleg (így a szerző) „a világvége-hitből eredő tapasztalatokat, hogy immár csak a tudomány belső dinamikáját kövessék.”

Fried könyve, noha számtalan középkori szerzőt idéz, elemez és mutat be igazi szobatudós módjára, ám akár könnyednek is mondható stílusban, mintha egy nyomozást végezne, így az az érzésünk, hogy krimit olvasunk, legalábbis egy rejtély nyomába szegődünk, hogy megtudjuk, miből nő ki a tudomány, hogyan nyomja el a balga hitet, vagyis ki lesz a „jó”, és vajon legyőzi-e a „gonoszt”. A nyomozó – Johannes Fried – számos tanút idéz meg pro és kontra, „vádlottakat” ültet a padra, kik hol előrébb, hol hátrébb vitték a vallásos, illetve az immár tudományos igényű gondolkodást. Zsánerében üdítő olvasmány a Hány nap még a világ? című kötet.

Szóval, egykoron minden arról szólt, mikor és hogyan halunk meg mindnyájan (kollektíve), van-e pokol (és lesznek-e ott lányok – kérdezte utóbb Woody Allen), vagyis mi lesz a minden bizonnyal bekövetkező, hisz mindenütt beígért apokalipszis után:

„A végidő vált minden emberi és hitbéli, minden tudományos és gyakorlati kérdés alapvető értelmezési kategóriájává.”

A Biblia és egyéb szövegek olvasása és megfejtési kísérletei, értelmezése révén fejlődött ki ily módon a nyelvtudomány, vagyis a retorika, a vele rokon dialektika, sőt, a grammatika: „ezek váltak a végső dolgok elsődleges, alapvető értelmezési eszközévé, amolyan apokaliptikus korrektívummá”. (Kárpótlássá.) Az antikvitás után most mindent le kellett porolni. Az égről és a bolygókról való tudást is, számolgatni kezdtek, jött az asztrológia ideje. De a meteorológiáé is: esik, nem esik, jön-e árvíz, aztán földrengés, sáskajárás, egyéb katasztrófák – ezek a kialakuló tudományterületek egy-egy sajátos témái.

Innentől nem volt megállás, aki tudott olvasni, s élt és mozgott a kolostorokban, majd az egyetemeken, ennek feszült neki. Mert, hogy ismételjük, a világvége előrejelzéséhez – de a pontos naptárhoz, így a húsvét napjának meghatározásához is – tudás, azaz ismeretek, tapasztalatok, megfigyelések szükségesek (így a bolygók mozgásáé, általában az égbolté, na meg az időjárásé), ám az összegzéshez és a következtetésekhez ehhez sokkal több matematikai és geometriai tudás kellett. Ezt belátták, s nem szégyellték, azaz tudták, hogy keveset tudnak.

Felfutott a csillagászat és az asztrológia, miután Platónról lemondva Arisztotelész felé fordultak. És ha végidő, mi is az idő? Már akkor akadt, aki ugyan az örök üdvösségről nem mondott le, mint Bernardus, de azt mondta: „az öreg Mesterember” örök anyagból alkotott, „miáltal részesül a megmaradás törvényéből”. A tudás korrekcióra szorult, az eszkatológia terén is, a tudósok pedig újra a padokba ültek tanulni, így jöttek létre és terjedtek az egyetemek.

A tudósok pedig mertek nagyokat mondani, attól függetlenül, hogy mi volt az egyház álláspontja (már ha ott értették, egyáltalán miről „hablatyolnak”), egymással vitatkoztak, az (esetleg halálos ítélettel végződő) eretnekség vádja pedig esetükben nem vagy csak ritkán merült fel – persze, akadtak, akik az inkvizíció börtönében haltak meg vagy a máglyán végezték. Nem tartottak a hatalomtól sem, Nagy Károlyt leszámítva alighanem nem is igen értették az uralkodók sem, mit zagyválnak össze az asztronómusok, a természettudósok vagy a Biblia-értelmezők, és a kard akkortájt élesebb volt a szónál.

Mindeközben röpködtek a dátumok, mikorra is várható a végítélet napja, és hogy az mit is fog jelenteni. Idővel felmerült, hogy csak a test hal meg, a lélek aligha, illetve ami inkább újdonság volt, hogy a világ elpusztul, de újrateremtődik, örök körforgás van és lesz, mert az anyag örök. Később már az óvatosság is megjelent, kevésbé mondtak őrült nagyokat, és főleg a tudomány szempontjából oly fontos szkepszis is elterjedt, ti. hogy egyáltalán kiszámítható-e az ítélet napja vagy a Messiás eljövetele.

De nem csak a természettudományok kialakulására volt jótét hatással a világvége várása, hanem az megtermékenyített és irányított „minden szociális és politikai elgondolást”: „Bizonyos eszkatológiai minták alapján születtek meg azok az irányelvek, amelyeket aztán szociológiai elemzésekben alkalmaztak.” Fried példákat is hoz.

Az egyház szerint „mindenütt a gonoszság ütötte fel a fejét, a képmutatás és a hazudozás fenyegető mértéket öltött”.

Íme, csak körbe kell nézni – meg is lesz ennek az ára, a világvége. A római birodalom széthullása volt a hetedik jel – bár akadt, aki hozzátette, hogy amíg hívők vannak, addig a világ is megmarad. S már említettük a tatárokat, mongolokat – előbb őket vélték az utolsó jelnek, de miután látták, ők is csak emberek, ámbár gonoszak, ugyanakkor legyőzhetők, hát elmaradt a világvége (várása) is.

S így tovább. A pokol tüzének mibenlétéről való elmélkedés az anyag, a négy örök és alapelem kérdését tolta az előtérbe, és ugyan a leghorrorisztikusabb látomások az utolsó katasztrófára való morális felkészítés részét képezték, ám már természettudományos alapokon nyugodtak – totál összevissza beszélni már nem lehetett, annyira már nem volt senki sem rá vevő az elrugaszkodott próféciákra, ráadásul lecsaphatott a kollégák megsemmisítő kritikája is. S ne higgyük, hogy csupa csuhás filozopfter vagy alkimisták foglalkoztak eme témákkal, akik mintha Umberto Eco A rózsák nevéből léptek volna elő.

Még a 17. századi Isaac Newtont is – aki a modern fizikai világképünket meghatározó belátásokat tette – hasonló megfontolások vezették, ő is profetikus és asztrológiai könyveket olvasott és kommentált élete kezdetétől egészen a végéig. Mint puritán szerző maga is úgy vélte, hogy „az egzakt tudás gyarapodása a végidő előhírnöke”. Felfedezte a gravitációt, de minden más természeti erőt is abból a szempontból elemzett, hogy a kozmoszt és a történelmet „egyetlen mindenható és mozgató szellem irányítja, amely hamarosan a királyi hatalom teljességére tesz majd szert”.

A természettudomány végül csak nehezen győzte le az asztrológiát – azaz hogy a csillagok, a bolygók hatással vannak a földi életre, az emberekre, abból megjósolhatók az események –, és persze az eszkatológia is máig megmaradt. De még egy fontos dolgot meg kell említenünk, az orvostudományt. A fordulatot hozó, Krakkót híressé tevő Kopernikusz, avagy Nicolaus Copernicus is doktornak tanult, hogy majd az orvoslást összekösse az asztronómiával. Még jó, hogy megtorpant az orvostudománnyal, mert annak segédtudományánál lehorgonyozva jelölte ki a világ tényleges helyét a kozmoszban.

Copernicus így a végbevitt fordulattal, „akarva-akaratlan, tehermentesítette a földet és az égboltot a végidei rettegés hirdetésétől, elűzte róluk az Utolsó Ítélet fellegeit, és segített eloltani a világégés lángjait, amelyek lobogó tüzét egyesek már látni vélték – pontosan azért, mert tanítása a kozmoszt földi eszközökkel kutathatóvá tette.” Amúgy hasonló utat járt be Galilei is, aki az orvoslástól indulva a matematikánál és a csillagászatnál kötött ki.

A régi kérdésekből pedig kiformálódott az új tudás, a mai tudomány.

Hangsúlyozandó: „A kutatásban együttműködő tudományágak a középkor folyamán eszkatológiailag igazolták létjogosultságukat”. Azaz akkor sem ment, hogy csak úgy, l’art pour l’art kutakodjanak, valamivel igazolni kellett a kutatást – ma ezt társadalmi hasznosságnak, hasznosulásnak mondják, noha ez a cél, illetve annak megvalósulása ugyanúgy a ködbe vész, mint az, hogy lesz-e világvége.

Fried szerint ugyanakkor éppen a fentebb vázolt gondolkodásmóddal magyarázható a Nyugat felemelkedése (miközben a bizánci vagy az arab Kelet éppen nem foglalkozott a világvégével, vagy ha igen, nem kötötték össze az újabb tudományterületekkel). Persze, ez így kissé egyoldalú válasz, ráadásul „a Nyugat által választott út sok fáradtsággal és tévedéssel volt kikövezve, ám egyenesen vitt valahová.”

A Nyugat felmászott egy hegyre, meghódította a csúcsot, aztán onnan látott további, megmászandó csúcsokat (vö. a tudományos forradalmakkal). A német középkorász szerint az bizonyos, hogy nem a protestáns etikával kezdődött az egész, hanem az utolsó ítélet várásával. (Ennek helyét, noha ma is vannak világvége-várók, részben átvették az utópiák és a forradalmak.) Az asztrológia meg még ma is olyan kategóriákkal szolgál a társadalmi világnézetet illetően, amelyek sok tekintetben jelenleg is érvényesek. Hovatovább, így Fried (nem utolsó) ítélete: „Az eszkatológiát és a szociológiát, vagy általában az apokaliptikát és a modern tudományt szorosabb szálak fűzik egymáshoz, mint általában gondolnánk.”

Nos, hogy mi lesz a tudománnyal, mi meg majd meglátjuk. Persze, ha megéljük.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Wikimedia/Cloisters Apocalypse