Berlin, Moszkva, Odessza, Tokió – magyar vándorok párhuzamos önéletrajzai

Uborkaszezon és kánikula ide vagy oda, a könyvhétre megjelent három könyvre hívnánk fel itt most a figyelmet, amelyek a maguk módján könnyedek. Utazásra, strandra, hűs erdőszélre ajánlhatók, miközben mégis az utóbbi évtizedek nagy témáival foglalkoznak: a migrációval, a kivándorlással, a menekültekkel.

Kezdjük Hetényi Zsuzsa kötetével, noha ez nem is klasszikus kivándorlástörténet, ám szomorú aktualitást ad neki az Ukrajna elleni orosz agresszió. Az orosz, az orosz zsidó, illetve az ukrán irodalom szakértőjeként az akadémiai élet falain túl is találkozhattunk a szerző írásaival – némelyik újra megjelent e kötetben is. Többek közt Iszaak Babelről is írt könyvet, és általa már Odesszában/Ogyesszában is lennénk. Hogy melyikben, azaz melyik átírás a „helyes”, arra is megkapjuk a választ a könyvben, ahogyan az ukrán és az orosz nyelv, valamint irodalom kapcsolódási pontjairól is.

Hetényi Zsuzsa 1973-ben, egyetemistaként került ki a Szovjetunióba, Odesszába. Áhítata a város és kultúrája iránt – olybá tűnik – a mai napig kitartó, noha a korabeli wc-, egészségügyi és egyéb viszonyokról igen plasztikus képet fest, ahogy a karanténról is, ahová betegsége miatt került. Hetényi mindazonáltal olyan stílusosan ír a korabeli állapotokról, hogy ha a mai (e sorok írásakor: az előző éjjel is lőtt) Ogyesszában ma is ilyen kaotikusak mondjuk a klozetviszonyok, az ember akkor is kedvet kap e különleges, nagy és hányattatott múltú, multikulti várost felkeresni, az egykori pogromok és a mai háború ellenére is. Hovatovább Hetényi Zsuzsa a férjére is – azóta elváltak – itt tett szert, akinek szülei nyaranta a dél-keleti Krivoj Rogba mentek haza, egy faluba az észak-keleti Szumi közelében. Ezt az ukrajnai – ami így szó szerint is határterületen fekvő – kistelepülést is már tavaly február 26-án lerohanták az oroszok.

Hetényi Zsuzsa: Nyugati, Keleti – Ogyesszától Odesszáig, 1973–2023
Kalligram, 2023
303 oldal, 3990 Ft 

Innentől kezdve, nemcsak érdeklődése, szakértelme okán is világos, Hetényi Zsuzsát miért foglalkoztatja az ukrán helyzet. Visszaemlékezései – amúgy többek közt szerepel ezek közt igen jó kis útleírás a 2014-es Moszkváról is – segíthetnek abban is, hogy jobban rálássunk arra, mi miért történik ott, és még véletlenül se verjük a kocsmában az asztalt azzal, hogy az ukránok valójában oroszok… A kötet másik kétharmada egyébként pedig úgy kapcsolódik Ukrajnához, hogy a szerző fordítóként, segítőként kiment a Keletibe, és ott segített az Ukrajnából érkező menekülteknek. E-maileket, naplófeljegyzés-szerűségeket, portrékat, sztorikat olvashatunk ebben a részben, igazi kordokumentum.

Noha a média (nem csak a magyar) anno ellepte a pályaudvart és a befogadóközpontokat, ezernyi megrázó (olykor túl is tolt) riport született a menekültekről és a segítőkről, kutatások is készültek, a szerző amolyan belsősként többet tud hozzáadni a nagy egészhez. Mindenképpen hitelesebben szól, mint az egyszer ott járt zsurnaliszta, és noha ezek műfajilag esszék, mégis érződik a tudós kimértsége. Távolságtartásnak nem mondanám, hiszen már csak egykori családi vonala mentén is jobban érintett, mint mi, de sem nem patetikus, sem nem hisztis módon, egyoldalúan politizáló. Egyébként ezek a kisebb-nagyobb írások annyira részletgazdagok, hogy minduntalan picit meg kell állni olvasás közben.

Ha e kötet után Odesszáig meg sem állnánk, nem állnánk meg Berlinig Dalos György és Ferber Katalin könyveit olvasva sem, pedig közel sem festenek ugyanolyan és pozitív képet a német fővárosról. Dalos könyve nemcsak sajátos bédekker, akárcsak a másik kettő, hanem útikönyv a szó szoros értelmében: a kis kötet zakózsebbe vágható. Másfelől klasszikusnak mondható önéletrajz is, amely kis családtörténettel indul: az anyai ág a Berliner utónevet viselte, akik Észak-Szlovákiából keveredtek Pestre, a másik meg a Deutschot, ők meg a bánáti Lugos városából.

Lelkes ifjúkommunistaként került ki Moszkvába történelmet tanulni – neki első felesége volt orosz –, hogy aztán idehaza kommunista revizionistaként, majd maoistaként kerüljön a szervek szeme elé, Haraszti Miklóssal egyetemben, s ellehetetlenítse értelmiségi karrierjét, könyveinek kiadását stb. Minthogy Moszkvában a német szociáldemokrácia őstörténetének tanulmányozását bízták rá, így került közel újra a német nyelvhez, történelemhez, ám miután itthon inkább eltiltották, parkolópályára helyeztek, orosz fércművek fordításával foglalkozott. Eközben vált íróvá, majd a német kultúra, pontosabban Berlin megszállottjává.

Dalos György: Három Berlin – Barangolások a Fal körül
Napvilág Kiadó, 2023
212 oldal, 3600 Ft 

A kötetben remek visszaemlékezéseket olvashatunk a Kádár-kori Pest értelmiségi világáról is, de főleg arról, hogyan (nem) lehetett utazni Nyugatra. Így került a szerző homlokterébe a vágyak vágyaként Nyugat, Berlin, pontosabban annak keleti része. A kötet nem csak a korabeli NDK-beli viszonyokat ecseteli, de a kelet-berlini irodalmi életet is, a félig-meddig ellenzéki – hisz mégiscsak kommunista – írók, értelmiségiek meghasonlását is. Ez különösképpen 1990 után hozott tragikus sorsfordulatot egyes kelet-berlini művészek, írók életében. Később már a nyugati részbe is eljutott, mármint a fal lebontása előtt.

Dalossal végigjárhatjuk a város utcáit, 1990 előtt és után is, hisz a nyolcvanas években ösztöndíjasként Nyugat-Berlinben élt és alkotott, ekkortól jelennek meg németül is könyvei. Majd 1995-től a (kelet)-berlini Collegium Hungaricum vezetője volt, és kb. lehetetlen körülmények között a kiutazó magyar művészek bemutatását igyekezett elősegíteni, a kapcsolatokat építeni (ahogyan ott élve még ma is ezt teszi). Noha számos kritikával illeti az egykori és mai várost, Dalos érezhetően igen szereti Berlint, már rég belakta (szinte még azelőtt, hogy oda először megérkezett volna), és önéletrajza ilyen értelemben nem is hagyományos ki-, avagy bevándorlótörténet. Ha a mai berlini etnikai viszonyokat, a sokszínűséget nézzük (ne feledjük, 1990 után az egész kormányzatot, komplett minisztériumokat telepítettek ide Bonnból), Dalos inkább őshonos berlininek mondható.

Hetényi Zsuzsához és Dalos Györgyhöz képest a szintén budapesti származású Ferber Katalin valóságos világutazó, aki azonban, kozmopolitizmus ide vagy oda, hol megtalálta a helyét Japánban, aztán Berlinben, hol nem. Ő sokkal távolságtartóbb és kritikus Tokióval és Berlinnel is, bár előző esetben inkább a japán kultúrával való meghasonlásról van szó, Berlin kapcsán pedig a beilleszkedési nehézségekről. Pedig – lám –, ő egy japánhoz ment férjhez, akivel aztán együtt emigráltak immár Németországba. Egyébként a 2015-ben kiadott, szintén a Kalligramnál megjelent Az elárult Japán című könyvében Ferber megírta mindannak a sztoriját, hogy a 2011-es fukushimai atomkatasztrófa után miért nem mentek vissza Japánba, miként mismásolta el a japán hatalom a szennyeződés mértékét és veszélyét, és általában, hogyan ered mindez a japán kultúrából – a könyv igazán kemény (kritika), ami után nem különösebben kívánkozunk Japánba.

Ahogyan Az elrontott Japán után sem, mert a kötetben is számos adalékkal szolgál a gazdaságtörténész és egyetemi tanár szerző, miképpen is működnek ott a dolgok – még ha férjet is talált, akinek családja is így-úgy befogadta. Már ezek a részek is klasszikus kivándorolt szenvedéstörténetek, kezdve onnan, ahogyan bemutatja az elhagyott Budapestet.

Ferber Katalin: Az elrontott Japán. Budapest – Tokió – Berlin
Kalligram, 2023
230 oldal, 3990 Ft

41 évesen, 1993-ben került ki Japánba (később kutatott Új-Zélandon, Londonban, majd Berlinben és máshol is), ahol 2010-ig tanított. Különféle esszéit egybegyűjtő kötetében most számos aspektusát vizsgálja meg annak, miért távozott, hogyan tekintett magára. Kivándorlásának fő oka, hogy itthon nem akart áldozattá válni: „Nem akartam amiatt szenvedni, küzdeni, amit nem tudtam befolyásolni, jelesül a származásomat, a családtagjaim teljes politikai és egzisztenciális kudarcsorozatát. (…) Csak úgy tudtam véglegesen megszabadulni a családom múltbeli terheitől, hogy hátat fordítottam ennek. Japánban nem számítottak a nagyszüleim, érdektelen volt apám disszidálása, és tizenhét évig, amíg ott éltem és dolgoztam, soha senkit sem érdekelt a származásom. Külföldi (japánul idegen) voltam, ez volt a legfontosabb.”

Ferber Katalin tehát „sokszoros tükörben” látta és láttatja magát. És 2011 után, noha az első berlini évek még jóknak, élhetőknek tűntek, kiderült: e város, az emberek avagy a kultúrájuk sem épp oly befogadó. Noha Berlin innen nézve számunkra egy nyitott világváros, ezer arccal és etnikummal, sokszínű kultúrával – többnyire ezt halljuk, meg maximum azt,  hogy nehéz lakást találni nem túl drágán –, Ferber egy másik Berlint (vagy egy másik Berlint is) leír, például: „Ma sem bocsátom meg magamnak, hogy nem vettem komolyan a legfontosabb jelzést: Berlinben az emberi kapcsolatok egy újonnan érkezett számára szinte elérhetetlenek, vagy ha mégis, létrejöttük és megszűnésük véletlenek során múlik, magyarázatot egyikre sem kaphattam, s tudomásul kellett vennem, hogy itt, ebben a gyönyörű fővárosban másként érintkeznek a mindennapi életben az emberek, mint a korábbi helyeken, ahol addig éltem. Nagyon másképp.”

Számos apró történettel illusztrálja mindezt, mondjuk: „Kizárólag a sötét bőrű emberek elegyedtek szinte szóba velem, nyíltsággal, barátságosan.” Arra is kitér, hogy Berlin az utóbbi időkben megroggyant, részben az ide érkező menekültek tömege miatt, mert ezt a várost az egyesülés után nem ekkora bevándorló tömegre tervezték. Hogy Dalos György ezt aláírná-e vagy sem, nem tudom, de mindennek – ha nem is a menekültek okán – nála is van jele.

E három izgalmas könyv – egyenként is, de így együtt még inkább – arra a Nagy Igazságra, Tanulságra mutat rá, hogy nem könnyű a migránsok élete. Már a kivándorlás okozta sokkot is fel kell dolgozni, nemhogy a bevándorlás nehézségeit. A taszító- és vonzerők keveredése ott marad végig a fejekben, nincs végső megnyugvás, a boldog megérkezésből nem feltétlenül lesz boldog maradás. Jó esetben marad az eredeti, otthoni és az új, jó esetben befogadó kultúra át- és megélése, meg az öröm, hogy olykor másutt is lehetünk otthon. Márpedig ma ez a problematika szinte mindenki fejében ott van, és ehhez kiváló adalék e három mű.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay/JESHOOTS-com