Kulturális migránsok nehézségei: a felemelkedésnek nagy ára van

Hogy a társadalmi mobilitásnak ára van, az önmagában nem újdonság, még ha az emberek többségében ez nem is tudatosul. Utaljunk csak a földrajzi mobilitásra, például vízfejű országunkra, azon belül „Pestre”, ahová feljön (a „fel” már eleve jelzi a hierarchiát) a vidéki, ne adj’ isten még falusi is, s aztán már a honvágyával is fizet. A „pestiek” pedig – kiknek java amúgy vidéki vagy vidéki származású – szívatják. Ugyanakkor elvárás, hogy többre vigyük, mint szüleink, és a túlélés ösztöne is efelé hajt bennünket – kerül, amibe kerül, ahogy egy tavaly megjelent kötet is feszegeti a témát.

Az már kevésbé egyértelmű, miféle árat fizet a mobilitásáért az, aki őseihez képest jobb szakmával és nagyobb fizetéssel bír, hisz ő mindenki szemében „elért valamit”. Ám az iskoláztatás már más kérdés, a szülők büszkék a gyerek diplomájára, de a kibocsájtó közeg szemében okostojássá, majd idegenné válhat. Különösen errefelé, ahol az utóbbi időben a szakmunkásság vált – legalábbis a kormányzat szemében – az életút csúcsává, az értelmiségi lét meg gyanússá.

A tanárok pedig fogyóeszközzé, akikkel lassan szó szerint feltöröltetik az iskola padlóját. Nem véletlenül idézik meg a könyv szerkesztői az előszóban a tragikusan elhunyt Borbély Szilárd költőt, az irodalom egyetemi tanárát, aki faluból kerül városba, lett kulturális migráns, hogy a család, a falu aztán kivesse magából: „Művésznek mentem, idegen lettem.” Vagy ahogyan Milbacher Róbertet idézik: „a kulturális migráns szorong”.

A kötetben 11 szerzőtől különféle felállásokban 11 tanulmányt olvashatunk, de a Durst Judit vezette csapatban mások is közreműködtek a mélyinterjúk elkészítésében. A könyv címénél pontosabban jelzi a témát az alcím: „Első generációs diplomások és az osztályváltás következményei”. Még egzaktabb lett volna, ha odateszik a roma jelzőt is, mert elsősorban első generációs roma értelmiségiekkel interjúztak (bár a kötetben akad tanulmány a közoktatás-politikáról vagy a határon túli magyarok mobilitásáról is).

Durst Judit – Nyírő Zsana – Bereményi Ábel: A társadalmi mobilitás ára
Gondolat Kiadó – Társadalomtudományi Központ, 2022
454 oldal, 5950 Ft

Noha a téma – tehát hogy az első generációs értelmiségi osztályváltásnak mik a következményei – nem ismeretlen a magyar társadalomtudományban sem, mégis egy új, alapos mélyfúrás szisztematikus feldolgozását vehetjük most kézbe, és sokkal részletesebb tudást kaphatunk arról, hogy például a rasszizálás hogyan hat egy mobil (roma) személy életútjára, habitusára, lehetőségeire és terveire. Szóval, nem a közbeszédben vagy a médiában elénk tolt sablont kapjuk, miszerint aki romaként előrébb lép, sikeressé válik, azt vagy a közössége fehéríti ki és dobja ki soraiból, vagy ő maga mond le cigányságáról, főleg, ha azt antropológiai jegyek alapján nem ismeri fel rajta a fehér magyar többség.

Hogy az egyik lényeges vonást kiemeljük: ha valaki romaként egy zsákfaluból, szegény sorsból kiemelkedik a kormányzatok által hol támogatott, hol süllyesztőbe tett roma intézményrendszer révén, és viszi valamire, értelmiségivé válik városon, úgy gyakran frusztrálttá válik, és akkor is önbizalomhiánnyal fog küzdeni, ha eléri azt az üvegplafont, amit egyáltalán ebben a társadalomban elérhet. Továbbá mennyivel tartozik kibocsátó közösségének, a romáknak, ha romaként kiemelték, némiképp pozitívan diszkriminálták, például ösztöndíjjal?

Egyáltalán, mit és hogyan tehet szakmájától függően? (Mondjuk, a társadalomnak való tartozás kérdése a többség esetében többnyire fel sem merül, bár a kötet társadalomtudós szerzői épp visszaad/ná/nak, ha az ország, az állam, a döntéshozók erre igényt tartanának.)

A kérdéskört bonyolítja, hogy ha valaki nem csak rasszizált kisebbségi státusszal bír, hanem még nő is,

azaz mindez összekapcsolódik a társadalmi nem problémájával. Az egyre inkább „genderező” kormányzat és az erre fogékony társadalom szemében egy roma értelmiségi nő valójában az elképzelhetetlen kategóriájába kerül, ami aztán meghatározza munkaerőpiaci helyzetét és párkapcsolatait is. A kötet legnagyobb erénye, hogy ilyen eseteket is bemutatva, elemezve fejti fel e mechanizmusok bonyolultságát.

Mondani sem kell, hogy noha a 165 interjúból számtalan részletet olvashatunk, ezekből szívesen láttunk volna többet, mert hát szívszorító „irodalmi” elemek ezek, mivel a felfelé mobilitás ezen egyéni tapasztalatai mást és másképpen mondanak és vetítenek elénk az egyébként szigorúan tudományos, szikár elemzések mellett.

Persze, akadnak esetek, amikor a siker mondhatni teljes egészében átélhető („vittem valamire, amire büszke is vagyok”), de a „belépőjegy árát” ki kell fizetni, az „érzelmi költség” nem kicsi, azaz a társadalmi felemelkedéssel mindig feszültség jár (mindenkinél). De e feszültségnek ott az erkölcsi természete, ti. hogy a mobil személyek „szeretnének-e elkötelezettek és szolidárisak maradni származási közegük felé annak ellenére, hogy az oktatási intézményekben megélt másodlagos szocializációjuk révén kulturálisan magukévá tették a domináns középosztályi normákat és értékeket”.

Ez a diszkriminált és stigmatizált kisebbségiek esetében mindenkitől aktív állásfoglalást követel meg, még a hétköznapi élethelyzetekben is. Magyarán sajátjai leárulózhatják, mert „elmagyarosodott” avagy „pesti” lett. Vagyis amíg a szocializmusban asszimilálni akarták a romákat (értsd: cigány identitásuktól teljesen megfosztani) a mobilokat, az osztályváltókat meg pláne, addig ma az erősödő kirekesztés, a szegregáció mellett egy roma értelmiségi a saját közössége felől is nyomással találkozhat.

Különösen újszerű annak vizsgálata is, hogy miképpen hat a mobilitás a párkapcsolatokra.

Jó, tudjuk azt, hasonló a hasonlóval jön össze, a státuszbéli különbségek úgyis csak feszültségekhez vezetnek, meg aztán ott a család, mit szólnak… De mi történik egy felsőfokú végzettségű roma lánnyal? Ha hasonló romát keres, úgymond eleve kicsi a párkapcsolati/házassági piac. Ha nem romával jön össze, otthon tarthatják árulónak. Ha alacsonyabb végzettségű romával, hát őt, a másikat fogja frusztrálni, hisz hogy néz az ki, hogy az asszony még többet is keres. Így aztán az ismerkedés során – ha nem is mindenkinek – már „checklistelni” kell, ki, mi a másik, hová járt iskolába, kik a szülei. Azaz az elvárt nemi szerepek gyakran okoznak problémát a párkapcsolatokban.

A mobilok azzal küzdenek, hogy megértsék őket, márpedig erre leginkább az képes, aki hasonló mobilitási úton küzdött meg. Íme egy fontos idézet az egyik interjúalanytól: „Egy nem roma értelmiségi férfi lehet, hogy azért nem fog téged választani, mert az már önmagában egy állásfoglalás, egy társadalmi elköteleződés. Egy roma nőt elvenni nem csak érzelmi elköteleződés. És amikor a Romaversitasban voltam, ott volt nagyon sok értelmiségi roma nő és férfi, és nagyon sokan házasodtak össze ott.”

A szerzők olykor igyekeznek optimistán a jövőbe nézni, kiemelve, hogy az ún. etnikai tőke vagy „közösségi kulturális vagyon” mit hozhat a konyhára: a nehézségek, a mobilitás ára ellenére a kiemelkedő iskolai teljesítmények révén hogyan alakulgat a roma középosztály, többek közt a civil programok vagy általában az oktatás által. Ám a kötet egy másik lehetséges, avagy e sorok írójának olvasatában inkább egy szomorú látlelet arról, hogy a ’90-es évek fejleményei után az utóbbi bő évtizedben nem léptünk előre sem általában a romák integrációja, sem a roma értelmiségiek képzésének tekintetében.

Miközben újra tort ül a rasszizmus, az idegenellenesség, a homofóbia, aligha csoda hát – amiről a kötetben is szó esik –, hogy azok a roma értelmiségiek érzik jól magukat, akik elhagyták az országot, új befogadó közegüket pedig egy cseppet sem érdekli, hogy kik ők. Bevándorlóknak tekintik őket, de legalább nem rasszizálják őket, ők pedig elfeledhetik azt a rémálmot, amit itt éltek át. A fentiek miatt beszélhetünk kegyetlen optimizmusról: hiszünk abban, hogy a mobilitás mindig jó, aztán a valóság meg kegyetlenül visszavág.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Balogh Tibor roma származású festő „Önarckép: cigányfiú konstrukcióval” című alkotása (forrás: Wikipedia)