Már a diktatúrák se a régiek – zsarnokok új kiadásban

Aki élt olyan parlamentáris demokráciában, ahol voltak ellenzéki tüntetések, független média, civil társadalom, mint Slobodan Milošević háborús, amúgy újságírókat és politikusokat gyilkoló rezsimje a kilencvenes években, vagy emlékszik még a kádári puha diktatúra finomabb elnyomási technikára, vagy egyszerűen csak követi azt, mi történik ma errefelé, annak túl sokat nem fog mondani a Spindiktátorok.

Ám a könyv kiváló és alapos összefoglaló arról, hogy a 20. században, majd újabban hogyan alakultak ki és működnek a „zsarnokságok”, mit és hogyan tesznek a „diktátorok”, s mindez hogyan változott az évek alatt. Noha az orosz és az amerikai közgazdász szerzőpáros nem teszi idézőjelbe e kifejezéseket, jól érzékeltetik, mégis mennyire puha fogalmak ezek.

Különösen annak fényében, ahogyan könyvük egyes hősei, mint a borítón látható Putyin, Erdogan, Orbán és Trump hogyan változtak meg az idők során úgy, hogy magukat igazi demokratáknak vallják, és folyamatosan hazudozva, a médiát téveszméikkel, álhíreikkel és „tényeikkel” árasztva el teremtik meg a demokrácia látszatát hívőik szemében, vagyis egy álvalóságot. Számunkra meg nagyon nem jó hír, hogy noha a könyv eredetileg nem a magyar olvasóknak íródott, Orbán előkelő helyen van benne az említések számát illetően.

Szergej Gurijev – Daniel Treisman: Spindiktátorok – A zsarnokság változó arca a 21. században
HVG 360, 2023
367 oldal, 8500 Ft

A kötet erénye a világos vonalvezetésen túl az, hogy történelmi felvezetőt is kapunk – és általában jól használható a kötet akár történelemkönyvként, akár kortárs politikai elemzésként –, bár a fogalmi zavar olykor itt is megmarad. De nem is tehetnek másként a szerzők: elég, ha ránézünk a mai kurrens magyar politológiai értelmezésekre, vitákra arról, minek is nevezhető a NER – maffiaállamnak, ilyen vagy olyan diktatúrának, hibrid rezsimnek vagy csak nem demokráciának.

Mindeme rendszerek alapvető sajátossága az, ahogyan a nyilvánosságot működtetik és az ellenzéki sajtót kezelik. Nem kell messzire mennünk: nyílt cenzúra nincs, de például a nyomdák kétszer meggondolják, kinek a megrendelésére kapcsolják be a gépet. Akad független és ellenzéki média, de a sarokba szorítva, és a hangjukat elnyomja a mindenhonnan áradó kormánypropaganda.

Hugo Chávez előszeretettel prédikált órákon át a tévében, másfelől meg akad, aki megelégszik azzal, hogy péntekenként mondja a magáét a rádióban, csak alákérdezés van, és csak a saját hívei előtt szónokol. A nyilvánosság előtt nincs erőszak – így ritka kivétel, ahogy a rendőrök verik a diákokat, s hiába látjuk, arra is azt mondják, az nem az, aminek láttuk. Putyin ugyan már nem e körbe tartozik, de a börtönbüntetés is ritka, annál több lehet az adóellenőrzés, az ellenzéki képviselőktől meg a fizetésüket vonják meg. A kötet százszámra hozza eme apró praktikákat.

A spindiktátorok népszerűek, megvan a bázisuk, így a többieket sem kell nyíltan elnyomni. A könyv egyik jó adaléka, ahogyan a szingapúri miniszterelnök karrierjét és hatalmi technikáit prezentálja. Li Kuang-jaótól amúgy még a kínaiak és mások is tanultak, szó szerint meglátogatva őt, tanácsokat kérve. Tanult elődje erőszakosságának túlzásaiból, feleslegességéből, ő maga pedig 1959 és 1990 irányította az országot, ami alatta vált el Malajziától. Rájött, a diáktüntetőket nem megverni kell, hanem inkább a szülőket kell manipulálni, aztán a vezetőket előkeríteni és megbüntetni.

Maradjon a kirakatban egy fél szakajtónyi ellenzék, csöppnyi szabad sajtó, ám ő már a látható erőszak minimalizálására törekedett. Barátokat szerzett otthon és külföldön, az átlagember körében pedig népszerű maradt, mert a gazdaság is felpörgött. Ugyan még botozták a vandálokat és a drogosokat, de a nyílt politikai elnyomás szintje egyre alacsonyabb lett. Minek is kellene az, mondta, a mi pártunk a legjobb, az ellenzék meg semmire sem jó…

A képzeletbeli diktatúra-demokrácia skálán az utóbbi évtizedekben újra a diktatúrák felé billen a mérleg, nemzetközi szervezetek szerint már Magyarisztán sem demokrácia, de hogy éppen mikor nevezhető egy rendszer diktatúrának, azon lehet elmélkedni. Spindiktátoron meg valaki olyat kell érteni, aki már nem erőszakos zsarnok, hanem a saját szempontjából koherens eszmerendszer mentén vázol fel és kezd el építeni egy szerinte új és szép világot, és saját népének jót akar…

Nem is akarja magát izolálni nemzetközi téren, lásd keleti nyitás, szövetségkeresés a szélsőjobbon stb. Az állam erősödjön, működtetői, hivatalnokai gazdagodjanak, a nép pedig kapjon egy modernizációs koktélt, azaz legyen látványosnak mondható fejlődés – de csakis úgy, ahogy ő képzeli el. Határozott vízióval bír arról, milyen legyen az állam, a társadalom – új, erős, nagy –, és gyökeresen szakít az előző rendszerrel, illetve az ellenzék, a szakértők vagy bárki más ötletei még véletlenül sem érdeklik. Átalakít mindent, s végül az egész ország egy nagy átnevelőtáborrá válik a magát mindenben kompetensnek tartó vezető irányításával.

Olyanokról beszélünk, mint anno Nasszer, Pinochet, Peron, Castro, aztán Chávez, Fujimori, Kirchnerék, Maduro, Nazarbajev, Bolsanaro, Berlusconi, vagy a már fentebb említettek. Persze, lényeges különbségek akadnak köztük (márcsak ideológiailag is, ha az érdekli őket valójában), de technikájuk és céljuk ugyanaz. Fokozatosan szorul hátra a nyílt erőszak, alakulnak ki az ellenőrzés, az elnyomás rejtettebb, finomabb technikái, de érzékelhető a szellemi ív – bár a szellem szót itt túlzás használni.

Némi hiányérzetünk is támadhat a kötet olvasása közben, például nem említődik meg benne a horvát Franjo Tudjman neve (bár ő még elég régimódi volt, de zsebdiktátornak elment), a fehérorosz Lukasenka csak kétszer (igaz, ő is régivágású komcsi), egyáltalán nem a szerb Aleksandar Vučić, hogy csak a környéken pásztázzunk végig. Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont annál inkább – megérdemli, emblematikus figurává vált e témában.

Éppen emiatt merülhet fel bennünk a könyv forgatásakor a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy – csak a szomszédos államokat nézve – a demokratikus hagyományokkal dettó alig rendelkező, a történelem során kommunista és szélsőjobbos kitérővel bíró Horvátországban, Szlovákiában, Romániában, Szlovéniában, és akár Ukrajnát is említhetjük ma, mégsem találunk efféle spindiktátorokat, vagy ha akad is ilyen típusú miniszterelnök – mint például a szlovén Janez Janša vagy a szlovák Mečiar –, a választók végül csak elzavarják.

Mégis, mivel trágyázzák be a szent anyaföldet ahhoz, hogy abból ilyesfajta gaz nőjön ki, ne nemes tök vagy liliom? Maga az eszes zsarnok teremti meg az igényt a tekintélyelvű uralkodó iránt, vagy az valahol mindig is ott lóg a levegőben? S ha benne lóg, ott van mindenütt, mégis, egyik országban miért marad hatalmon, a másikban meg csak elbukik? Vagy ennyire személyfüggő az egész?

A kötetből így hiányzik az egykori zsarnokok és mai spindiktátorok pszichológiai profiljának felrajzolása. Persze a szerzők nem is erre vállalkoztak, ám Gurijev és Treisman munkája – ahogyan mondani szokás – további kutatásokra sarkallhat bennünket. Ha lesz kedvünk hozzá. Mert sajnos a Spindiktátorok letétele után inkább a koffer után nyúlnánk, mert úgy tűnik, nem demokratának való vidék ez. Igaz, lassan a többinek a java sem.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Orbán Viktor háttal, vele szemben Vlagyimir Putyin, az ő jobboldalán Recep Tayyip Erdogan török elnök, Putyin mögött pedig Alekszandr Lukasenka fehérorosz elnök Kínában 2017. május 14-én (fotó: Orbán Facebook-oldala)